„Te anyagot szültél, én tért nyerék, Az élet mellett ott van a halál, A boldogságnál a lehangolás, A fénynél árnyék, kétség és remény.” – hangzik el Madách Imre: Az ember tragédiájának első színében.
Anyagot és tért nyerni, gondolatokat formába önteni, s azokat átadni, ennyi lehet minden alkotó ember kívánalma, és ez lehetne a mottója Lipcsey György„életmű” tárlatának. A dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában rendezett kiállításon betekinthettünk a művész alkotóútjának alapvetően humánus megközelítésű eszmevilágába. Pályája súlyponti változásai elválaszthatatlanok az önéletrajzi emlékektől, korunk történelmétől, a kisebbségi lét fordulataitól. Lipcsey művészete ebben a közegben érlelődött, és vált a felvidéki, valamint a magyar kortárs szobrászat egyik legjelentősebb alkotójává. Munkásságának minden megnyilatkozása tiszta, és félreérthetetlen nyelven, érzékenyen szólít meg mindenkit. A művész puritán térformákkal dolgozik. A mértani idomokba sűrített absztrakció, az alkotások térdimenziójának elvonatkoztatása a szobrász gondolatainak őszinte kivetítését hordozza. Az alkotói felindultság kifejezését formák, motívumok, térbeli kirobbanások, karakán felület megmunkálások kísérik, s ezek a testreszabott dimenziók lehetőséget adnak a művészi szándék megismerésére. Az alkotói szubjektumban kiteljesedő, meditációra indító emóciókban az emberek könnyen ráismerhetnek a megfogalmazott dilemmákra. A visszafogott gesztusokkal dolgozó szobrász élményvilága – az alkotások formai elvontságának ellenére – mélyen bevésődik a művekkel kapcsolatba kerülőknek. Lipcsey 
attitűdjének jelképformáló tálentuma, a múlt-és jelen iránti nyitottsága, a nemzetben, az alkotói lelkiismeretben való hite az, ami művészi pályájának gazdagodását segíti. Intellektuális alapállásának köszönhetően filozofikus, expresszív hangvételű munkák jellemzik mesterségét. A harminc évet felölelő munkásságát a kő-és fafaragás, kő-és fa matériák együttes használata, majd a viaszveszejtéses bronzöntő eljárással létrehozott, jól körülhatárolható Lipcsey különvilágú művek jellemzik. Lipcsey György alkotói periódusának első fejezete a csallóközi paraszti élethez kapcsolódik. Ezekben a figuratív alkotásokban a hangsúly az anyag tulajdonságaira, a tömbjelleg kidolgozottságára helyeződik. Társadalmi problémákra, emberi kapcsolatokra reflektál. Az archaikus, és a modern formák ötvözéséből született masszív megformálástól jutott el az absztrakt formákig. Sajátos szimbólumrendszerét, karakteres stílusát az áttört szerkezetű, titokzatosan mitikus, utópisztikus kisplasztika sorozatba ültette át. A világunkkal párhuzamos valóság életterei is lehetnének e 
rejtélyes építmények. Az ősi emlékezés, és egy posztapokaliptikus franchise ötvözésből megvalósult jövőképet tár elénk. Érzelmes víziója ez egy racionális jövőkép kivetítésének. Áttételes, mértéktartó megfogalmazásban ölt testet az eltékozolt természet mulandósága. Rácsodálkozhattunk a szobrász lelki indíttatásból született segélykiáltására, mely őszinte alázattal láttatja a megrázó vég közeledtét. Lipcsey három évtizedes munkásságára a független plasztikai kifejezésmódok, és szimbolikus közlések jellemzők. A tárlat rendezői, és Lipcsey György az Csend-Élet című kiállításon csaknem 150 alkotást vonultatott fel. A Vermes-villa emeleti termeiben a művész nagyszámú köztéri szobrainak fotóit, valamint régebbi műveinek bronzba öntött kisplasztika-változatait láthattuk.
Miglinczi Éva