Nyomokban tartalmaz – Beszélgetés Szunyog Júlia szobrászművésszel

Legutóbbi beszélgetésünk apropója egy közös kiállítás volt, melynek te voltál a kezdeményezője. Miért éppen Tállya lett az idei első tárlatod színhelye?

Néhány hónappal ezelőtt költöztünk ide, ebbe a szerencsi járásban található településre. A páromnak volt ott egy ingatlanja, így, amikor a költözés szóba került, adta is magát a megoldás. A 2018-as közös kiállítás, amit az imént említettél, a perbenyiki zsinagóga épületében valósult meg, mert megfogott maga az épület s a gyönyörű, óriási kiállítóterme. Roppant szerencsés, hogy ez a páratlan épület galériaként működhet a Bodrogközben. Tállyán is összetalálkoztam egy varázslatos épülettel, egy régi Huszita-házzal (régen fűszerkereskedő épületként működött), amelyről úgy éreztem, hogy tökéletes lesz az alkotások bemutatására. Nagy szerencsémre a tulajdonos, Szűcs Ferenc készséggel rendelkezésemre bocsátotta a gyönyörű épületet, ahol csodás otthonra találtak az alkotásaim. Petrovszki Zsolt szintén szívélyesen fogadta kérésünket, hogy tőle, a szomszédból kaphasson áramot s így megvilágítást az egész kiállítás. A település vezetői is támogatták a kezdeményezést, amit nagyon biztatónak tartok a jövőre való tekintettel. Örömmel tölt el, hogy így frissen ideköltözve – „idegenként” – ilyen nyitott és nagyvonalú emberekkel találkozhatok.

Milyen volt az érdeklődés és meddig tartott a kiállítás?

A tárlat pop-up jellegű volt, tehát csak egy napig volt látható, ezért is jelentett nagy örömöt számomra, hogy ez a romos épület, mely kis időre egy kis tárlattal „gazdagodott”, megtelt élettel. Egy nagyvárosi, központibb kiállításon is elég ritka, hogy ilyen nagyszámú közönség gyűlik össze. Jöttek érdeklődők a Bodrogközből, Nyíregyházáról sőt, Budapestről és Kolozsvárról is érkeztek látogatók, barátok, akik csak a tárlat megtekintése miatt tették meg ezt a hosszú utat. Ez őszintén megtisztelő és megható volt számomra.

Kapsz-e új impulzusokat, találsz-e újfajta alapanyagokat a tállyai vidéken?

Ahogy régebben a Bodrogközben, úgy itt, az új környezetben is folyton túrázunk, járjuk a környéket; felfedezzük, újra és újra rácsodálkozva a Zempléni hegyvidék csodáira. Egy új hely mindig új inspirációkkal, ötletekkel tölti meg az arra nyitott embert. Kicsit olyan érzéssel tölt el, mintha újrakezdhetném az életem. Jómagam folyamatosan keresem az alkotásra serkentő technikákat, anyagokat. Sok új impulzus ér itt, hiszen a táj gyönyörű és gazdag – hegyesebb és dombosabb, mint a Bodrogköz, ráadásul a szomszédban található kőbánya valószínűleg kimeríthetetlen forrása lesz az új munkáimnak.

A természetes anyagok és azok újrahasznosítása fontos szerepet játszik az alkotásaidnál. Most is ezt láthatták a tárlat látogatói?

A tállyai kiállítás egy összefogó tárlat az eddigi munkásságomból. A központjában mitikus testek – nimfák és a természet van jelen. Felnagyított természeti formák kövekből, vagy éppen szövött tárgyként debütálnak. Összefogó eleme mindennek a kék szín, ami többször megjelenik. Amellett hogy a kék a természetben is tökéletesen jelen van, sok esetben már természetes mivoltában is elég kirívó. A munkáimban a feltűnő kontraszt hatását használva applikálom bele szövött fű, vagy pálmakéreg testekbe, ill. a környezetükbe. A képek létrehozásához mutatós színvilága és folyamatában különleges technikája miatt a cianotípiához nyúltam. Ez egy régi fotóeljárás, aminek végeredményében a színe szintén kék.

Feltételezem, ahogy a régebbiek, az új munkáid is hordoznak üzenetet.

Alkotásaimban vegyes technikákat használok (faragok követ, varrok nyírfakérget, szövök, fonok, vagy csak talált tárgyakat illesztek össze szoborrá), ugyanakkor mindben közös pont a téma: a „mi marad utánunk” kérdésének feldolgozása. Ennek kifejezésére az antropocén esztétikához nyúltam, amit a „mélyen emberi és a teljesen embertelen egymással nem szembenállva, hanem egymást kölcsönösen átfertőzve” jellemzi. Kijelenthető, hogy minden emberi tranzakció, így a képzeletünk egésze is alapvetően össze van gabalyodva a természettel, amit egy ösztönös vadság is jellemez. Körülbelül egy éve már annak, hogy a természetes alapanyagú alkotásaimba belekerült a műanyag is. Jelentésében elfogadva az állapotot magát, miszerint saját magunk szemete mi magunk vagyunk. Úgy vélem, hogy fel kell hívni erre az emberek figyelmét, hogy a felismerést és elfogadást követően mindenki saját belátása szerint fejlődni tudjon.

Forrás: bumm.sk (bumm, katihudak)

Fotó: Fotók: Takács Sabína