A Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete (MAMSZE) kiállítása a Limes Galériában – (Révkomárom, 2016. december 16 – 2017. január 30.)

Novotny Tihamér

I. Bevezetésképp engedtessék meg nekem egy személyes kitérő. Egykor hosszú éveken keresztül, ha a Duna másik oldalán meghúzódó (a nekünk elszakított) Path faluból (apánk paraszti alma materéből) éjszakánként néha felnéztünk a kristálytisztán ragyogó tejutas csillagos ég görbületére, forogni, vágtatni kezdett velünk és bennünk a világ örök és végeláthatatlan végtelenje. S a komáromi híd közepén mindig meg-megállva, ahányszor csak arra mentünk apánkkal, s anyánkkal, nagy ejtőernyőző nyálcsomókat eregettünk a mélyen alattunk futó hallgatag nagy vízbe, mert ott már mi is megéreztük és megértettük az expresszionista költő, Gottfried Benn jóval később olvasott sorait: „élni annyi, mint hidat verni, elmúló áramok fölé”. S ha nyaranta nem mehettünk át e hídon a pathi nagypapánkhoz és nagyanyánkhoz, mert a szeszélyes diktátumok ezt így kívánták, így akarták, és így rendelték el, akkor vasárnaponként a dunaalmási széles folyam tükrébe gázolva, az elnyúló hullámok és a csendes habok fölé hajolva kiáltottuk át a másik oldalra, a túlsó partra: „a Pálinkás Mária ott van-é?” Mert azon a „Path-ponton” még a mángorlókezű mosónők is tisztában voltak azzal, amit Benn üzent a Világnak, bár sohasem olvasták (olvashatták) őt, se fordításban, se eredetiben.

Szóval „élni annyi, mint hidat verni, elmúló áramok fölé” – nekem legelőször ez jutott eszembe, amikor a révkomáromi székhelyű Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesületének identitását, vagyis céljait és funkcióit, illetve értékeit és önmeghatározási kísérleteit kezdtem el vizsgálni. Mert az ő esetükben is kétségtelenül erről van szó! Ugyanis, ha az értelmező analizátor veszi a fáradságot, és pontos időrendben végigböngészi a Miglinczi Éva által szerkesztett világhálós egyesületi honlapot, akkor ezekkel az ismétlődő kulcsmotívumokkal találkozik. A MAMSZE oldala tehát egyrészt rendkívül informatív, korrekt, pontos adatokkal és becsületes eseménytörténettel rendelkezik, másrészt érezni a megszólalásokból, hogy fokról-fokra kristályosodtak ki a 2014-ben megújított, vagy inkább újjáalakított Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága nézetei. De talán az sem lehet véletlen, hogy a honlap sajtó rovatának eddig felkerült 14 tartalma közül az első éppen az univerzális érdeklődésű és tehetségű „reneszánsz ember”, Kopócs Tibor képzőművész 2014–15-ös esztergomi tárlatával foglalkozik, aki nemcsak minden bizonnyal, hanem valóságos értelemben is a hamvaiból föltámasztott szervezet spiritusz rektora – hiszen munkálkodásai, és szerepvállalásai által mesteri módon fonódik össze és épül egymásra az Atelier művészeti folyóirat, a Limes Galéria és a MAMSZE tevékenysége. Ám térjünk vissza az újjászületés problémájára.

A nevezett honlap harmadik témája a MAMSZE Limes Galériában megrendezett JELEN-LÉT című kiállítását és az ezzel összefüggő régi szervezet megifjításának körülményeit tárgyalja Miglinczi Éva művészeti író, menedzser és designer megfogalmazásában. Ebből világosan kiderül, hogy a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága 40 alkotóval 1990-ben alakult, majd 2015. nyarán 26 művésszel demonstrálta a régi-új szervezet színrelépését. S itt most érdemes idéznünk néhány sort az említett tatabányai illetőségű szerző írásából (aki egyébként szintén MAMSZE-tag): az alapítók szándéka „az volt, hogy a Csehszlovákiában, majd 1993-tól Szlovákiában élő, magukat magyarnak valló alkotóművészek egy egységes, legálisan működő szervezetben tevékenykedhessenek. A társulás célja elsősorban a felvidéki magyar képzőművészeti kultúra hagyományainak ápolása, fenntartása volt, ami mintegy tíz évig sikeresen működött is. Az idő múlásával azonban megváltozott az ország társadalmi-gazdasági struktúrája, de főleg a kultúra mecenatúrája, ami kihatott a művészek lelkesedésére, munkájára is. Húsz év után a társaság szellemileg kiüresedett, a vezetősége magára maradt. Azonban mintegy tizenöt felvidéki magyar alkotóművész továbbra is fontosnak tartotta a felvidéki kortárs magyar képzőművészeti kultúra megőrzését és folytatását, ezért újjászervezték az egyesületet, és 2014. július 5-én megválasztották az új vezetőséget Kopócs Tibor festőművész elnökletével. Az új egyesület jelenleg 29 taggal működik, és aktívan tevékenykedik.”

Nagyon lényeges és figyelemreméltó, mondhatni metaforikus értelmű a MAMSZE Két határon túl című, azon kiállítási programja, amely az anyaországon átívelő magyar-magyar kisebbségi művészeti és sorsközösségi kapcsolatokat célozta (célozza) meg. Mégpedig azért metaforikus értelmű, mert példának okáért egy felvidéki magyar – a délvidéki magyarral csak úgy találkozhat, ha két határon kel át. Tudniillik 2015 nyarán 28 vajdasági művészt fogadtak a Limes Galériában, ősszel pedig 26 MAMSZE-tag állíthatott ki Zentán, majd Szabadkán. Már maga a szervezés és a lebonyolítás is példaértékű volt, hiszen a MAMSZE kuratóriumi tagságán túl sikerült bevonni a munkába két meghívott hozzáértő elméleti szakembert (Wehner Tibort és Miglinczi Évát), valamint a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetet is. Wehner Tibor művészettörténész zentai megnyitószövegében az egyesület sajátosságait kutatva a globalizáció szükségszerű következményeire, a modern kifejezési módok elterjedésére, valamint az azokat ötvöző-szintetizáló törekvésekre hívta fel a figyelmet. Az egyéni stílusai által igen változatos és heterogén összetételű csoport közös jegyét pedig az „emlékszerűségben”, „a valóságidézés foszlékonyságában” és „tünékenységben”, illetve „a dolgok megragadásának és felmutatásának eltökélt szándékában” vélte felfedezni. S a festők, grafikusok, szobrászok életérzésével ellentétben igen józanul látja meg, hogy „a konkrétumok, a szigorú tárgyszerűségek, a határozott koncepciók világának megnyilvánulását az építészek jelenléte és fellépése garantálja: egyéni arculatú, fantáziadús, megvalósult és még csak tervekben létező produkciók dokumentációja a szlovákiai magyar tervezők európai rangú építészeti munkásságáról adnak hírt”.

A felvidéki magyar alkotók Szabadkán rendezett második tárlatán a hirtelen valósággá váló migráns-kérdés új felismerésekre, önmeghatározásra és árnyaltabb célmegjelölésekre sarkalta az egyesület tagságát. A napnál is világosabbá vált, hogy felértékelődött a nemzeti összetartozás, az együttlétezés jelentősége. Miglinczi Éva valóságos „kultúrszociológiai” eseményről beszélt a cserekiállítás kapcsán, ahol a kisebbségben élők szokásrendszerei, társadalmi érintkezési együttállásai, hasonló problémái megerősítő jelleggel találkoztak egymással.

Ebben a veszélyeztetett korban természetesen megnő a hely szellemének fontossága is, mert a kisebbségi létnek, sorsnak, szűkebb élettérnek, környezetnek a feltárása és megértése, valamint a nagy egészbe történő emelése nemcsak az írók, történészek, néprajztudósok és politikusok dolga, de a művészeké is, kinek-kinek a maga egyéni vérmérséklete és szellemi programja szerint. A képző- és iparművészek, illetve az építészek természetes igényévé vált felülemelkedni a tömegkultúra jelenségein, betekintést nyerni a makro és mikro társadalom világában zajló folyamatokra.

A MAMSZE alkotóinak körében tehát egyrészt erőteljesen jelen van a magyar kultúra és hitvilág, a népművészet, a szakrális magyarságkép és magyarságmítoszok motívumainak ismétlő, őrző és feltáró jellegű, valamint mai helyzetbe történő átültetésének és aktualizálásának a programja: úgyis, mint nemzetben való gondolkodás, úgyis, mint nemzettudat, úgyis, mint allegorikus-misztikus vagy meseszerű téma-, gondolat- és érzésvilág, s úgyis, mint valóvilág. Másrészt megtaláljuk a személyes kézjegyek, „a logika bilincsét lerázó” szubjektív művek, a gesztusok, a sejtelmes és sokat sejtető formátlanságokba öltöző magánmitológiák, de a dekorativitás, s a naiv szemléleti formák univerzumait is.

Tehát a MAMSZE életében az új partnerkapcsolatok keresésének, az információáramlás és az innovációs folyamatok felkarolásának és cseréjének, valamint az önreklámozásnak, a „jelen-lét” felmutatásának ügye: tiszta programnak, tudatos vállalásnak számít. Ezt igazolják a 2016-ban Dunaszerdahelyen, Pozsonyban, az Európai Parlamentben, Nagyváradon, majd Léván és újra Révkomáromban megrendezett „Polifónia szalon”-sorozat kiállításai is. S ezt a csoport-attitűdöt erősíti a 19 éve működő Atelier folyóirat programja is, amely jobbára tematikus számaiban elsősorban a szlovákiai magyar képzőművészek munkásságával foglalkozik, de bemutatja a Szlovákiában élő kollégák életműveit, valamint beszámol minden jelentősebb országos eseményről, sőt, határon túli kitekintést is biztosít olvasói számára, s ezen felül kapcsolatokat épít magyarországi alkotókkal, elméleti szakemberekkel, illetve csoportokkal, mozgalmakkal.

Ugyanakkor az önmeghatározást, az önkép kialakítását, a célok finomítását, a művészeti kérdések tisztázását, az a MAMSZE által elindított Beszélgetések a kortárs művészetről című programsorozat is segíti, amelynek első diskurzusát a révkomáromi Európa-udvar Kárpátia kávéházának alagsori helyiségében tartották meg a szervezők, szintén 2016-ban. Ez a párbeszéd újfent felhívta a figyelmet a társadalmi, történelmi és kulturális gyökerek művészetben történő felmutatásának és megújításának, a hagyomány és korszerűség szétválaszthatatlanságának, a morális kontextusok, a személyes hitelesség, az erkölcsi és esztétikai értékrend kérdéseinek, a közösség megtartó és összetartó erejének fontosságára.

A MAMSZE megújulásának eddigi csúcspontját az Európai Parlament épületében Csáky Pál EP képviselő segédletével és közreműködésével megrendezett manifesztáció jelentette. Ezen a nyári eseményen tehát a Felvidék vizuális kultúráját az egyesület 16 tagjának reprezentatív kiállítása képviselte. Ez, a „dallamművészetet” is felvonultató majdnem összművészeti rendezvény sikeresen demonstrálta azt a tényt, hogy Szlovákiában nemcsak szlovákok, hanem magyarok is élnek.

A tárlat sikerének következményeként került megrendezésre Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetem aulájában bemutatott Felvidéki polifónia című kiállítás, amely ismét magyar-magyar találkozóvá vált. A rendezvény kapcsán teljesen tisztán és világosan fogalmazódtak meg újra az egyesület céljai. Sorolom ezeket: a szlovákiai magyar képzőművészet szellemi eredményeinek megőrzése és megújítása; egy olyan szuverén szervezet létrehozása, amelynek kétségbevonhatatlan értéke van a közvélemény előtt; a független társadalmi szerepvállalás fontossága; közösségépítés a határon túli magyar művészekkel és szervezeteikkel.

S ezek a célok megnyerően csengenek össze a Bethlen Gábor Alapítvány fejedelmi jelmondatával, mely szerint: „…mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk”.

Ez a felvidéki polifónia, az önálló dallamvezetésű szólamokon alapuló vizuális többszólamúság tehát, nemcsak Szlovákiában és Európában, de elsősorban a magyar kultúrához – újra és mindig is ízesülve – szól szépen, ünnepi módon és méltó összecsengésben.

A jelenlegi révkomáromi kiállítás a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete közel 35 alkotójának, 35 alanyi dallamvezetésének, 35 szuverén szemléletű és stílusú művészének biztosít megnyilvánulási lehetőséget.

II. Talán célszerű lenne igen tömören és lényegre törően átfésülnünk a tárlat anyagát, rendet raknunk és különbségeket tennünk a többszólamú tendenciák és stílustörekvések között.

A kiállításnak igen széles a kifejezési skálája, forma-, anyag-, szín- és témavilága.

1. Megtalálhatjuk itt azt a széles vagy finomabb gesztusokra, ecsetjárásokra és ecsetvonásokra rétegződve egymásra rakódó, kifedésekkel, kitakarásokkal egymásra épülő gyermekrajzszerű firka stílust, amely egyszerű alapelemekből – körökből, szaggatott vonalakból, pöttyökből, négyzetekből, finom foltokból, apró duktusokból teremt összefoglaló, átszemélyesítetten egyetemes, szimbolikus formákat és helyzeteket (Bott Mária

[Maya]: Időkapszula, 2016; Kozmikus játékok II., 2015; Látószög, 2015; Bugyács Sándor: A vihar szeme – Három vadász, 2016; Felhő, 2016; Ferdics Béla: Corpus, 2015; Karcolatok I-II., 2013; Lenyomat, 2013).

2. Ám az univerzális jelképhasználatnak megjelenik egy másik, az emberiség absztrakt alapszimbólumait a kép vizsgálandó tárgyává és témájává tevő, olyan, minden mást kizáró, elvont festészeti törekvése is, amely a festékfújás, festékfésülés és az áttetszőség szfumátós eszközeivel mintegy olvadékony, éteri geometriát, organikus-asszociatív, kozmologikus-szimbolikus formaképzést varázsol a vásznakra (Czafrangó Sylvia: Labirintus I-III., 2008; Égi hangok, 2004).

3. Más művészek munkáin erős, karakteres polaritásként társul, szervül, épül egybe gesztus és geometria, expresszív kézjegy, anyaglenyomat és szimbolikus jel- vagy jelképhasználat, úgyis, mint betűjel, mint népművészeti motívum, mint mértani elemek sugallta szuprematizmus (Csémy Éva: Amate (Szeressetek), 2016; Érsekújvári motívum, 2016; Magyar tarsolymotívum I., 2014; Godány Sándor: A végtelen tér öröme I-II., 2016).

4. A visszatérő szubjektív rajzi motívumokat, elemeket, paneleket egymásra komponáló, „montáló”, a montírozás technikáját Vajda Lajos-i szellemben használó stílus- és eszközhasználat egészen megkapó, játékosan elgondolkodtató grafikai sorozatai is felfedezhetők a tárlaton (Csótó László: Cím nélkül II., 2016; Firka, 2016; Futurisztikus rajz II., 2016; Kártyázó asztal, 2016).

5. Az informel festészet színmezős, színfoltos, színsávos absztrakt-expresszionista rendezettségét a Bálint Endre-i értelemben vett emblematikus motívumhasználattal kombináló, s e két alapirányt a sejtelmes-sugallatos, a véletlenszerűségeket is felhasználó organikus-szimbolikus formaképzéssel egyesítő stílust Dolán György markáns magán-mitológiája képviseli a kiállításon (Sámán [Triptichon], 2003).

6. A kollázs-elv használatára, a szürrealisztikus képi akkumulációra, a képtörmelék-halmozásra, a „képaprítás” alkalmazására is találunk eklatáns, kétségbevonhatatlan, meggyőző példát „a minden egész eltörött” szellemében alkotó Duncsák Attila személyében (Shopping, 2012; Széteső világ, 2015).

7. A naiv narratívák, a meseszerű szürrealizmusok, a játékos, vicces, gunyoros, karikaturisztikus magán-mitológiák is képviseltetik magukat a MAMSZE tárlatán. Ezt a merően személyes szemléletet Fecsó Szilárd rajzos, kontúros formaképzésével, plasztikus festékhasználatával (Vidám apokalipszis, 2014), Petrla Ferenc pedig folyékony, képlékeny, bizarr álomvilágával teszi izgalmassá (A múlt, 2016; Irányváltás, 2016).

8. Az expresszív anyaghasználatokat előnyben részesítő, a vastag festékfelhordásokat olykor talált tárgy-applikációkkal is plasztikusabbá tevő törekvések sem hiányozhatnak a kiállításról (Kiss Márta: Hideget érzek, 2016; Nyomában, 2016; Szabó Krisztián: Mi marad, 2012). Ezt az irányzatot Varga György látomásos absztrakt expresszionizmusa (Kezdet I.; III, 2016 ) és Tomovics Marianna allúziós, utalásos, sejtetős absztrakt szimbolizmusa (A csodálatos halfogás, 2016; A gonosz kiűzése, 2016; A mag, 2016) árnyalja és gazdagítja.

9. A tudatos eklektikát Kopócs Tibor képviseli a Limes Galériában, aki mesteri tudással társítja, keveri, ötvözi a rajzosságot a plasztikussággal, az elbeszélő szimbolizmust az expresszív realizmussal, a figurális megjelenítést a biblikus megközelítéssel, a historikus szemléletet a szubjektív álomszerűséggel (Az angyal érintése I-II. [Hommege à Szalay Lajos], 2016).

10. Az expresszív tájábrázolásnak is van két követője a volt katonatemplomban. Kovács Zsuzsa a földi alapelemek és természeti jelenségek felfokozott, egyben metaforikus megragadására és ábrázolására törekszik (Szél-elem II. [Hullámzó nádas], 2016; Tűz-elem I. [Tűzben égő fűzek], 2015; Víz-elem VII. [A jég fogságában], 2016), Szilva József viszont meseszerű, szürrealisztikus tömörítéssel teszi emlékezetessé az ember, tájba szervült, hagyományait még őrző jelenlétét (Erdélyországi mesék I-V., 2016).

11. A nyíltan politizáló, kritikai hozzáállást megfogalmazó, az aktuális történelmi realitásokkal közvetlenül foglalkozó, moralizáló, expresszív-realista művek jelenlétét is felfedezhetjük a MAMSZE év végi manifesztációján. Kovács-Csonga Anikó Migráns-sokk (2016) grafikai ciklusa és az Adjátok vissza a lányainkat (2015) Wass Albert gondolataira asszociáló sorozata, valamint a Vallás-identitás (2016) című kép-párja igen kemény, szókimondó, kendőzetlen műegyüttes. Mint ahogy Miglinczi Éva objekt-művészete, talált tárgyakból építkező kritikai realizmusa sem jár más utakon. Az ő munkái a Trianon-sokk (máig, s meddig?) kiheverhetetlen problémahalmazát feszegetik, tárgyalják (Cím nélkül I-II., 2016; „Megfogyva bár, de törve nem”, 2015).

12. Ám a részletező, moralizáló, a kritikai realizmust gunyorosabban, ironikusabban és humorosabban megfogalmazó megnyilvánulásnak is akad szószólója a kiállításon. Smídová-Horváth Klára kifinomult, biztos kezű, szellemesen bravúros realizmusa a játékos szimbolizmust és az Giuseppe Arcimboldo-i szürrealizmust egyesíti magában két mesteri grafikai ciklusában (A hét főbűn [Avaritia – Fösvénység]; [Gulam – Torkosság]; [Invidia – Irigység]; [Ira – Harag]; [Superbia – Kevélység], 2013; Tányéros-ciklus [Gyógynövényes]; [Hentes]; [Horgász]; [Kertész]; [Vegetáriánus], 2014).

13. Az expresszív „újrealista” törekvéseknek azonban akad más művelője is, aki a mi mai világunk egy jellemző részének nappali és az éjszakai fényeire kiérzékenyülve festi meg egyszerre elfogadó és tagadó kritikai észrevételeit (Szamaránszky Emőke: Jelen; Pub-fények; Konyha-fények, 2010).

14. Az embernélküli terek, az elhagyott üres ipari építmények perspektívátlan „non-reneszánszát” ábrázoló, az elidegenedett világunkat fájdalmas szépséggel megjelenítő finom új-naturalizmus irányzata sem hiányozhat a tárlat többszólamúságából (Végh Éva: Rekviem [Elveszett örökség], 2013; Rekviem [Tokodi altároló], 2015).

15. A posztimpresszionista-realista veduta-festészet ma is létező jelenlétét Pomothy László könnyed akvarelljei igazolják (Velence I-III., 2015).

16. De ha jól körülnézünk, a szó szoros értelmében vett mesetémák, meseillusztrációk egy kiváló képíróját is fellelhetjük a templomtérben (Takács János: Csallóközi mesék I-IV., 2004).

17. Sőt, a színes, dekoratív, expresszív, organikus, szimbolikus, univerzális és szubjektív „virágfolklór”, az ikonikus áhítat, a vallásos érzület, valamint a népies díszítőművészet és a „bioromantika” stíluskeveréke is utat talál magának a tárlaton (Molnárné Wirth Rozi: Éjszaka nyiladozó, 2015; Szent Család, 2016; Simon Anikó: Cím nélkül, 2015).

18. Mag Gyula Együtt (1990) című márvány-posztamensre helyezett bronzszobra pedig annak a stilizáló, részben realista, részben emblematikus törekvésnek az igazolója, amely embertörténeteit szimbolikus képletszerűségekbe tömöríti.

19. Szólnunk kell még az építészek igen markáns és egészen rendkívüli jelentőségű szerepléséről is, akik hol lenyűgözően futurisztikus terveikkel (Csémy Krisztián – Csémy Olivér – Löw Attila: A folyó fényei, Pozsony, Hajóállomás I., látványterv, 2014; Liget Budapest – Fotómúzeum és Magyar Építészeti Múzeum-pályázat, látványterv, 2014), hol szellemes eklektikájukkal (Litomericzky Nándor: Hunyadi Mátyás-torony (Erdélyi ház), Európa-udvar, Komárom, 2002; Villa-Oraculum I-II., ?), hol pedig fantáziadús realitásérzékükkel kápráztatják el a nézőt (Siklósi József: Üzlet- és irodaház, Dunaszerdahely, 1998).

20. Pukkai Judit magában álló becses Nyaklánca pedig talán azt igazolja, hogy az ékszerészeten túl az iparművészet más szakágainak képviselői is helyet kaphatnak majd a MAMSZE elkövetkezendő tárlatain.

Kérem, fogadják szeretettel a MAMSZE évadzáró ünnepi többszólamúságát!