A MŰALKOTÁSOK SORSA, JÖVŐJE – A. Bak Péter írása

Édesapám, P. Bak János (1913–1981) grafikus, hegedűépítő, festőművész és tanár elhunyta
után szembesültem az alkotói hagyaték problematikájával. Ekkor kezdtem el komolyabban
foglalkozni a témával, annál is inkább, mivel előbb-utóbb engem is utolér a műveim
sorsának kérdése. Persze amíg az ember aktív, nem is gondol ilyesmire, a mindenhonnan
ránk törő agymosó reklámokban erről nem beszélnek. Én most idős művészként,
hagyatékgondozóként és festmény- és műtárgyszakértő becsüsként is szeretném a témával
kapcsolatos gyakorlati tapasztalataimat, nézeteimet megosztani az érintettekkel.

Ahogyan a műalkotásoknak, úgy alkotójuknak és a művészi hagyatéknak is megvan a maga
sorsa, vagy éppen sorstalansága. Legjobb helyzetben a Kossuth-díjas, Nemzet Művésze,
Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagja van, mert anyagi és erkölcsi lehetősége nyílik
arra, hogy még életében jó helyen tudja hagyatékának sorsát, amennyiben, mint jó gazda,
gondoskodik arról. Több állami gyűjtemény, múzeum között is szétoszthatja úgy, hogy kiköti
azt, hogy munkái közül több darab állandóan látható legyen, esetleg egy teremben vagy
emlékszobában (ez esetben emléktárgyaival együtt), illetve időszakos kiállításokon
bemutatásra kerüljön. Szerencsés esetben az ajándékozó művész ezt meg is éri, és boldogan
távozik a földi életből. Nem ily szerencsés esetben a múzeum raktárjában landol a hagyaték,
és porosodva várja a jobb sorsát. Ebben az esetben az elhalt művész és az intézmény között
létrejött szerződésben foglaltakat kikényszerítheti egy hozzátartozó (évekig tartó pereskedés
útján) – ha van ilyen személy –, vagy megtámadhatja a szerződést, és kérheti annak
felbontását.
Korniss Péter (1937–) Kossuth-díjas fotóművész, a Nemzet Művésze, a Szépművészeti
Múzeumnak adományozta a teljes életművét átfogó archívumát, így az ő ügye megnyugtató
módon megoldódott. Arra is van szép példa, amikor az elhunyt művész valamelyik
családtagjára, netán egyetlen örökösére hárul a művészeti hagyaték gondozása, mint például a
2015-ben elhunyt Gross Arnold Kossuth-díjas grafikusművész fiára, Gross András

belsőépítészre, kulturális menedzserre. Édesapja egyik ingatlanjának árából Arnoldo néven
nyitott Budapesten, a Gellért Szálló szomszédságában kávéházat, s benne művészeti galériát,
ahol árusítják is Gross Arnold rézkarcait. Tulajdonképpen ez egy üzleti alapon működő
magánvállalkozás. Szerencsésebb eset, amikor az elhunyt művész saját tulajdonú (nem bérelt)
műtermében érintetlenül marad minden, és így a genius loci (a hely szelleme) érvényesülni
tud. Ez történt az 1981-ben elhunyt Molnár-C. Pál grafikus, festőművész esetében. A
művészeteket szerető család példaértékűen vigyázza, gondozza, kezeli és népszerűsíti a
hátramaradt hagyatékot. Az érintetlenül hagyott műteremben a művész unokája, Csillag Péter
és felesége, Éva műterem-múzeumot tart fenn, és fogadják a látogatókat. Emellett működtetik
a Molnár-C. Pál Baráti Kör egyesületet, amely minden hónapban összejön a műteremben,
ezzel is élővé téve a művész egykori műhelyét.
A bérelt vagy államilag kiutalt műteremből kihaló művész hagyatékának sorsa már nehezebb
eset. Ilyenkor meghatározott időn belül kiürítve és rendezett állapotban kell visszaadnia a
bérleményt az örökösnek. Ezek komoly költséggel járnak, és ha egy intézménynek sem kell a
hagyaték (márpedig általában nem kell), akkor a következő megoldások közül választhat:
hazaviszi, és a pincében tárolja, vagy lomtalanítókat hív, jobb esetben engem, mint festmény-
és műtárgyszakértő becsüst tanácsadásért. Ez utóbbit javaslom, még ha pénzbe is kerül, de
legalább megtudja a hagyaték valós értékét. Az újságokban, szórólapokon magukat legtöbbet
fizetőknek, hagyaték-felvásárlóknak, kastélyokba műtárgyakat keresőket, netán műgyűjtőnek
feltüntető hirdetőket messzire el kell kerülni, mert aztán jön a sírás-rívás, miután jól be lettek
csapva, esetleg még ki is lettek rabolva. A különböző magángalériák, kereskedők pedig
kimazsolázzák a hagyatékból a legértékesebb darabokat, valamennyit fizetnek is érte, a
többivel meg csináljon az örökös, amit akar. Több ilyen és ehhez hasonló esetről van
tudomásom, még az ismeretségi körömből is. Az emberek nem tanulnak, sokszor a saját
hibájukból sem. A hagyatéktól gyorsan szabadulni akaróknak pedig megvannak a jól
kiképzett vámszedői, akik ugrásra készek. A jobb esetek közé számít, amikor egy gyűjtő-
kereskedő vásárolja föl annak a művésznek a teljes vagy részleges hagyatékát, akiben
azonnali vagy későbbi üzleti fantáziát lát. Vannak hagyatékok, amelyek az ócskapiacon
végzik. A múzeumok csak a „kiemelt” alkotók néhány munkáját tudják befogadni, vagy a
gyűjtésük profiljába vágó műveket, tárgyakat, de ezeket is szinte csak akkor, ha ajándékba
kapják. Mit csináljon akkor az az özvegy, ha elhunyt férje csak egy „mezítlábas” művész
volt? Ezek a nehéz kérdések, mert az egyelőre mezítlábas, nem futtatott, éppen nem divatos
művészekből van a legtöbb, és ezek azonnali vagy eljövendő hagyatékából. Ezt a kérdést kell
megnyugtatóan megválaszolni, a megoldást sürgősen megtalálni a kultúrpolitikával
foglalkozóknak, még akkor is, ha tudjuk, hogy rövid távon nem hoz az államnak anyagi
hasznot. De ugye, a kultúrát nem pénzben mérjük? Szentandrássy István (1957–2020)
Kossuth-díjas cigány festőművész 47 db festményből és 77 db grafikából álló hagyatékát a
Petőfi Irodalmi Múzeum megvásárolta az Emberi Erőforrások Minisztériuma Kulturális
Államtitkárságának kérésére. Erre külön pénzt különítettek el. Az anyag kiállításokon történő
bemutatás céljából a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft.-hez (MANK)
került. Ahány örökös, annyiféle kapcsolat az elhunyt művésszel, és annyiféle élethelyzet.
Amennyiben a hiteles végrendelet nem rendelkezik egyértelműen a hagyaték sorsáról, akkor
az öröklési jogrend szerint minden az örököst (örökösöket) illeti, rajta (rajtuk) múlik, mi lesz
a további sorsa. Hiába a nemzet művészéé, hiába a Kossuth-díj, könnyen sitteszsákban
végezheti a hagyaték, csak mert az örökös így gondolta, rossz viszonyban voltak, esetleg
szellemileg, fizikailag vagy egzisztenciálisan alkalmatlan az ölébe hullott vagyon értéke
szerinti kezelésére. Ez a kockázat bármelyik művész esetében fennáll. Minden életmű
köztudatban maradásának előfeltétele a feldolgozottság és hozzáférhetőség, ami időről időre
kiállítások rendezését és publikációkat jelent. Mindez szakszerűséget, időt, fáradtságot és

főleg sok pénzt igényel. Az örökösök, a jogutódok, a hagyatékgondozók többsége mindezzel
nem rendelkezik, a szakemberek megfizetésére pedig nincs pénze. Egyfajta megoldás, amikor
a hagyatékot több múzeum között szétosztják. Ez történt Kondor Béla (1931–1972)
posztumusz Kossuth-díjas grafikus, festőművész hagyatékával is. Udvardi Erzsébet
(1929–2013) Kossuth-díjas festőművésznő hagyatékát unokahúga, Udvardi Anna gondozza,
aki a művésznő badacsonytomaji műtermes házában alakít ki Emlékházat. Így méltó
elhelyezésre és bemutatásra kerül az életmű. A kérdés már csak az, hogy hosszútávon ki fogja
és miből fenntartani az Emlékházat? Ez a szempont azért merül fel, mert pl. a Gömör és
Kishont vármegyei Pelsőcön született Rudnay Gyula (1878–1957) Kossuth-díjas, Corvin
koszorús, Corvin láncos főiskolai tanár egykori bábonymegyeri műtermes emlékháza ma már
nem „üzemel”, a leszármazottak 2017-ben eladták, és a kertben lévő Rudnay Gyula egész
alakos szobrát, amelyet Andrássy Kurta János szobrászművész készített, szintén eladták
magántulajdonba. A halála előtt felfedezett Tóth Menyhért (1904–1980) posztumusz Kossuth-
díjas festőművész hagyatéka szerencsésen a Kecskeméti Képtárba került, és egy része az
állandó kiállításon látható. Csók István (1865–1961) festőművész hagyatékának jogutódja,
Palotainé Kali Gabi. A festő lánya, Csók Júlia – becenevén Züzü – hatalmas műteremházban
lakott a Városligeti fasorban, majd 1965-ben már a Ménesi úton, egy apró lakásban tengette
életét. Az élet gyakorlati oldalához nem értett, így meg tudták környékezni a képhiénák.
Elajándékozta a festményeket, a bútorokat, apja néprajzi gyűjteményét. Mivel már fűteni sem
tudott, elcserélte a budai lakást egy tatabányaira, ahol öt év múlva meghalt. Tanulságos
történet báró aranyosmedgyesi Mednyánszky László József Boldizsár Euszták (1852–1919), a
Trencsén vármegyei Buckón született festőművész hagyatékának sorsa is. Vándorló élete
során a képei szétszóródtak. Amikor megtelt egy bérelt műterme, továbbállt, és telefestett egy
másikat. Utolsó műtermében, Bécsben érte a halál. A magyar művészettörténet legnagyobb
vagyoni jellegű kártérítési pere kezdődött. Mednyánszky örökösei, sógora és húga, azaz
Czóbel István és neje, Mednyánszky Margit, valamint a Singer és Wolfner kiadó cég
tulajdonosai pereskedtek egymással, oda-vissza. Pálmai Józsefet, az elhunyt festő titkárát, a
hagyaték önhatalmú felmérőjét pedig perelte a budapesti hagyaték hatósági gondnoka. A
Magyar Királyi Kúria 1924. március 19-i döntése tett pontot az ügy végére. Kiderült, hogy
mindenki meglopta, átverte, becsapta a nagyvonalú, jó szívű művészt, különösen akkor,
amikor nagybeteg lett, és a szereplők a halálára játszottak. Különösen gátlástalan volt a titkár,
Pálmai József (Trencsén, 1873–?) újságíró, költő (eredeti neve Panegh), aki a lezárt
műtermeket feltörte, fosztogatta, és még a per alatt is árulta a lakásáról (Budapest, I. ker.
Krisztina krt. 8–10. II. em. 24.) a Mednyánszky-képeket. A Rákospalotai Múzeumba
Madarász Adeline (1871–1962) festőnő ajándékozása révén apjától, Madarász Viktortól
(1830–1917), a kitűnő történelmi képeket festő művésztől 22 db festmény, és a művésznő
saját munkásságából 31 db olaj- és vízfestmény, illetve rajz került. Scheiber Hugó
(1873–1950) kb. tízezer darabra taksálható életműve 1945 után évtizedekre feledésbe merült
és szétszóródott. 1965-ben a festő testvére szorult anyagi helyzete miatt eladásra kínálta a
hagyaték jelentős részét. Az akkoriban egyeduralkodó műkereskedelmi cég, a Bizományi
Áruház Vállalat (BÁV) 35 db festményért összesen 4500 forintot adott, vagyis egy Scheiber-
kép átlagosan két kiló gyulai kolbászt ért. A Szt. István körúti BÁV üzlet ún. lapozó
állványán magam is láttam ott sorakozni a képeket 150–180 forintokért. Nem igen kapkodtak
érte a magyar gyűjtő-kereskedők. Az 1980-as években egy jó szemű, jó érzékű német
műkereskedő megvett 500 db Scheiber-képet, melyeket a magyar hatóságok kiviteli
engedélyével ki is vitt az országból. Utána kezdett itthon érdekessé válni Scheiber Hugó
festészete. Ma már másfél-két millió forintért kelnek el a képei, ezért ezerszámra hamisítják, a
hatóságok meg nem állnak a helyzet magaslatán, finoman fogalmazva. Gruber Béla
(1936–1963) a főiskolás korában meghalt festő hagyatékát példás módon őrzi, kezeli és
népszerűsíti Gruber Ágota, a művész nővére. Első tevékenysége volt, hogy felkutatta,

összegyűjtötte és leltárba vette az alkotásokat, aztán elosztották a testvérek között. Ami nála
maradt, azt szeretné egyben tartani, és egy intézmény megbecsülését érezni. Az összegyűjtött
életműről, kiállításokról nagy monográfiát állított össze és adott ki. 2017-ben a Szépművészeti
Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria adattárának ajándékozta az írásos hagyatékot. A
világhírű és sokak által a mai napig irigylett Szász Endre (1926–2003) Munkácsy-díjas
grafikus, festőművész hagyatékának sorsa is kalandos utat járt be. Szász Lula (Schauermann
Ibolya), a művész Amerikában élő negyedik felesége, 2008-ban felajánlotta a tulajdonában
lévő mintegy 300 darabos hagyatékot a miskolci Herman Ottó Múzeumnak azzal, hogy ott
Szász Endre Gyűjteményként fogják őrizni és bemutatni. A virtuóz művész ötödik, s egyben
utolsó felesége, özvegye, Hajdu Katalin (1962–) porcelánfestő, tervező, a Somogy megyei
Várdán lévő kastélyukban 2006-tól Szász Endre Kastélymúzeumot rendezett be és üzemeltet.
Victor Vasarely (Vásárhelyi Győző, 1906–1997) a magyar származású festőművésznek, az op
art mesterének családja évek óta pereskedik a hagyatékért. A dél-franciaországi Aix-en
Provence bírósága 2009. november 6-i ítéletében elrendelte, hogy Michele Taburno-Vasarely,
a festő menye, Jean-Pierre nevű fiának második felesége 10 napon belül köteles átadni Pierre
Vasarelynek a művész archívumát, az esetleges késlekedés után napi 1000 euró büntetést kell
fizetni. Ettől a naptól fogva egyedül az unoka, Pierre Vasarely jogosult eldönteni, hogy a
művei eredetiek-e, hogy a felhasználásuk megfelel-e Victor Vasarely akaratának, és a művek
kiállíthatók vagy sem. A bíróság döntése 1997. március 15-ig, Victor Vasarely haláláig
visszamenőleges hatályú. A Vasarely által az 1976-ban létrehozott Vasarely Alapítványnak a
18 ezer selyemszitanyomat mellett ajándékozott 1300 Vasarely-mű többségének nyoma
veszett. Ez az eset is jelzi, hogy milyen anomáliák történnek, történhetnek meg egy értékes
hagyaték körül. Bán Béla (1909–1972) festőművész Izraelben élő családja 1987-ben
felajánlotta a művész hagyatékát Magyarországnak, amely 1988-ban került a Szombathelyi
Képtárba. Azóta a hazai aukciós házakban megemelkedett a festő árfolyama. Gácsi Mihály
(1926–1986) grafikusművész és Frank Frigyes (1890–1976) festőművész hagyatéka a Göcseji
Múzeum képzőművészeti gyűjteményébe került. Az őstehetségű nyergesújfalui Nyergesi
János (1895–1982) gyári munkásból lett festőművész hagyatéka – több ezer grafika, festmény
– az esztergomi Balassa Bálint Múzeumba került, de műveinek nagy részét még be sem
leltározták. Az Esztergomban élt és működött Bajor (Bayer) Ágost (1892–1958) festőművész
többszáz grafika és festmény hagyatéka szintén ide került. A Nagyszentmiklóson született
Herman Lipót (1884–1972) festőművész hagyatéka 1980-ban került Gyöngyösre.
Festményeinek egy része 1998 óta állandó kiállításon tekinthető meg a Vachott Sándor Városi
Könyvtárban. Dömötör Gizella Mund Hugóné (1894–1984) festőművész Nagyváradon élt és
innen vándorolt ki 1931-ben Argentínába. Alkotásai lányának, Mund Gizella Kornéliának
köszönhetően 1994-ben hazai múzeumi tulajdonba kerültek. Göncz Árpád (1922–2015) volt
köztársasági elnök hagyatékát árverezte 2020 novemberében a budapesti Műgyűjtők Háza. E
cikk szerzőjének egyik festménye is szerepelt az árverési tételek között. A Göncz Árpád
Alapítvány emléklakást alakít ki a néhai köztársasági elnök családjának egykori óbudai
otthonában az árverésen befolyt bevételből. Van, amikor egyetlen jószemű, anyagi áldozatra is
képes emberen múlik, hogy megmarad-e az utókornak valamelyik művész életműve. Ilyen
ember volt Gerlóczy Gedeon (1895–1975), a neves építész, aki az 1919-ben meghalt
Csontváry Kosztka Tivadar festő nagyméretű képeit a hagyaték árverésén megvásárolta, így
nem került a lesben álló fuvarosok kezébe, akik kocsiponyvának akarták megszerezni. Ezek a
képek ma már a múzeumok féltett kincsei közé tartoznak. Gulácsy Lajos (1882–1932), a
magányos festőművész pályája a kialakult súlyos elmebaja okozta megszakítások miatt
csupán 15 évet ölel fel. 1919-től 1932-ben bekövetkezett haláláig az elmegyógyintézet falai
között tengette szomorú életét. Mindez hozzájárult hagyatéka szétszóródásához, a
hamisítványok elszaporodásához és életműve torzításához. Napjainkban a gyűjtők körében az
egyik legkeresettebb és legdrágább művész. A közelmúltban szerencsésen rendeződött

Kemény Judit (1918–2009) szobrász, grafikusművész hagyatéka. A művésznő 1935-től
haláláig Zuglóban élt. 2016-ban a hagyatékot képező 100 szobrászati munkát és mintegy ezer
grafikai alkotást, festményt, kollázst, valamint fotókat, levelezést, egyéb dokumentációt
Budapest-Zugló Önkormányzata megvásárolta 5 millió forint + ÁFA összegért.
Sajnos csak elvétve végződik ilyen szerencsésen egy hagyaték sorsa. A legtöbb művész
megéri az idős kort. Ezért lenne ideje azon elgondolkodni, hogy halála esetén mi lesz az
alkotásainak a sorsa. A legtöbben nem foglalkoznak ezzel, egy kézlegyintéssel elintézik, és
mindent áthárítanak a túlélőre. Ha egyedülálló, és úgy hiszi nincs örököse (általában valaki
előbukkan a homályból, ha értékről van szó), akkor szerencsés esetben még a halála előtt van
lehetősége elkótyavetyélni műveit, és gyorsan felélni a pénzt. Előfordul, hogy maga az érintett
település karolja fel az örökség befogadását, gondozását, és helyiséget, pénzügyi fedezetet
biztosít egy emlékház számára. Itt viszont az a kockázat merül fel, hogy szakszerű feldolgozás
és megújuló kiállítások hiányában az emlékház poros raktárrá silányul, ahol az örökség
bedobozolva pihen, míg meg nem semmisül az első csőtörés vagy tűzeset alkalmával. Abban
ne nagyon bízzon egy művész sem, vagy magát annak tartó alkotó, hogy még az életében
befogadja a munkásságát valamelyik múzeum, netán még építenek is neki képtárat, a falon
márványtáblával (persze kivételek mindig vannak). Ezek a daliás idők a rendszerváltással
végérvényesen megszűntek. Ha az egyedül élő művész úgy hal meg, hogy tele van a műterme,
akkor azt rendszerint kifosztják az első adandó alkalommal, és csak utána jelentik be a
művész elhunytát, jobb esetben. Amennyiben az önkormányzatnak sikerül a rablókat, a
fosztogatókat megelőzni, akkor a fellelt tárgyakról hivatalos leltár készül. Ami viszont nem
kerül feltüntetésre a leltárban, az nincs is. Örökös hiányában az ingóságot a hatóság értékesíti.
A valóság az, hogy naponta meghal egy vagy több alkotó (festő, szobrász, iparművész, fotós,
grafikus, író, költő), akiknek a hagyatéka felől gondoskodni, intézkedni kell, és ezt a feladatot
a legtöbb esetben az örökös, különösen, ha idős – különböző okok miatt – nem tudja
felvállalni.
Mi lehetne akkor az utolsó utáni órában a megoldás?
A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének van napra kész regisztere az élő és
meghalt művészekről. Értelemszerűen most elsősorban a professzionális kiállító alkotókról
beszélünk. Első körben, a legsürgősebben az idős művészeket kell felkeresni, és megfelelő
garanciák mellett az alkotásaikat fel kell térképezni, műtárgyjegyzékbe venni, digitális
műtárgy- és műteremfotókat kell készíteni, hogy legalább ez az értékmentés meglegyen. Ezt
minden művész esetében kivétel és kivételezés nélkül meg kell csinálni. Itt nincs helye
művészettörténészi, kurátori, múzeumigazgatói önkényeskedésnek, szekértábori
szemezgetésnek, valakik általi rangsorolásnak. Emellett – az alkalmat felhasználva – az idős
vagy már beteg művésszel hang- és képfelvételt is lehetne készíteni. A mai modern
technikával ez nem lehet probléma, csupán akarat kérdése. Ezzel párhuzamosan, a már
elárvult műtermekben lévő hagyatékokat is fel kell térképezni, lajstromba venni mielőtt
szétszóródik. Az idő rostája majd eldönti, hogy mi marad fenn és mi hullik alá. Második
körben kellene a begyűjtött információk, dokumentációk alapján a megfelelő nemzeti
művészeti archívumot és adattárat megcsinálni. Közben a mindenkori magyar kormány
építsen föl egy minden szempontból megfelelő épületegyüttest a hagyatékok biztonságos és
áttekinthető tárolására, amelyben kivételezés nélkül lenne elhelyezve minden arra igényt tartó
művész hagyatéka, valamint a hagyatékgondozók által felajánlott hagyatékok is. Ezekből
lehetne időszakosan kiállításokat is rendezni, kiadványokat megvalósítani, és természetesen
mindez a kutatók számára is elérhető lenne. A hazai múzeumok, képtárak innen is tudnának

gyűjteményük számára fontos alkotásokhoz hozzájutni a megfelelő jogi háttér biztosításával.
Itt is rögtön felmerülnek olyan kérdések, amelyeket nagyon pontosan, részletekbe menően ki
kell dolgozni: a hagyaték felmérése, leltározása, fotódokumentálása, értékbecslése, raktárba
szállítása, szakszerű raktározása, állagmegóvása stb. Sok pénzbe kerül, és mindezt ki állja?
Ha esetleg eltűnnek tárgyak menet közben, vagy a raktározás folyamán, az kinek a felelőssége
és ki kinek fogja a kárt megtéríteni és milyen árfolyamon? A szerző halálát követő 70 évig
van az örökösnek szerzői jogérvényesítése. A hagyaték felett ki fog rendelkezni, a tulajdonjog
kinél marad? Ha a jogutód, vagy bárki más emlékkiállítást akar rendezni, monográfiát akar
kiadni a művészről, akkor az hogyan fog történni? Ha az örökös időközben el akar adni a
hagyatékból darabokat, vagy netán meggondolta magát, és vissza szeretné kapni a raktározott
ingóságokat, akkor ezt megteheti vagy sem? Ezeken kívül még nagyon sok dolgot kell
pontosítani, hogy mindkét fél meg legyen elégedve, egyúttal elkerülendő a későbbi jogvita.
Természetesen a haszonelvű szereplőket (aukciós ház, galéria, kereskedő stb.) ki kell hagyni
az egész folyamatból, hogy tiszta maradjon a megvalósítás eredménye. A főváros mellett a
megyeszékhelyeken is kell ilyen funkciójú épületeket létrehozni. Természetesen a feladat
elvégzésére a jól felkészített, feddhetetlen erkölcsű szakembereket meg kell fizetni. Csak így
lehet megmenteni jó lelkiismerettel a magyar művészek hagyatékát az utókornak, s mindezt
egy stadion árából meg lehet valósítani, ha van rá kormányzati akarat.

Fotó: A.Bak Péter festménye