Vízözön: a 24. órában talán megmenekülhetünk Herman Levente bárkáján

Újabb, tájainkon szokatlan kiállítás megrendezésére vállalkozott a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete, a MAMSzE. A komáromi Limes Galériában szeptember 22-én este nyílt meg a erdélyi származású multidiszciplináris művész, Herman Levente Vízözön című önálló festménykiállítása. Az erőteljes üzenettel bíró műveknek nem csak a térbeli elrendezése formabontó, hanem az ugyancsak meglepő volt, hogy a tárlatot az alkotóval több közös projektet is tervező Daniela Jáuregui Servin spanyolul nyitotta meg…

Bár annak ellenére, hogy többségünk nem értette az emeleti Dúdor István-teremben elhangzott, idegen nyelvű méltatást, élvezetes “zene volt fülünknek” a dallamos latinos szöveg. Annak elhangzása után a kiállítást szervező Balla Rita design- és művészetelemző magyar nyelvű fordításban tolmácsolta a továbbgondolásra érdemes mondanivalót. A MAMSzE részéről Kovács Csonga Anikó képzőművész pedig a grafikai kivitelezésben segített.

„A nagyszülők azt mondják, hogy a teremtőknek pálcika gyermekei voltak, akiknek sem lelkük, sem értelmük nem volt, így nem emlékeztek Teremtőjükre, már nem emlékeztek az Égi Szívre, és ezért kerültek szerencsétlenségbe, azonnal megsemmisültek és elpusztultak, és halálukat kapták, az Égi Szívből árvíz keletkezett, egy nagy árvíz alakult ki és hullott a pálcikababák fejére” – idézett elöljáróban egy témábavágó részletet a quiché maja nép Popol Vuh szent könyvének szövegeiből.

Majd az alkotóról elmondta, hogy a budapesti Képzőművészeti Egyetemen végzett magyar multidiszciplináris művész.

Művészi kezdetei óta olyan képzőművészeti alkotások sorozatával indul, amelyek intenzív szimbolikus töltetet tartalmaznak az ember földi síkbeli szerepének megkérdőjelezéséről. Kiállításai pedig performatív hatású totális installációk, amelyek arra invitálják a látogatókat, hogy ne csak nézőként, hanem a művön BELÜL tapasztalják meg magukat” – hangzott el.

Azt is megtudtuk, hogy Vízözön című, 23, többnyire nagyméretű, vászonra festett olajfestményből álló sorozata úgy van elrendezve a térben, hogy a látogatóknak szó szerint be kell lépniük a művész belső világába, és szembesülniük kell vele. “Abban a pillanatban bárkává válik, és egy utolsó esélyt ad arra, hogy megmentsük magunkat a pusztulástól.”

Egyúttal a 17. századi egykori barokk ferences katonatemplomban működő Limes Galéria tágas kiállítótérnek eredeti kontextusán belüli újraértelmezéséről is szó van: “A meditáció és a lelki lényünkkel való kapcsolat szakrális terének szimbolikus töltése rejlik benne, amely arra hív, hogy navigáljunk át a zavaros vizeken és szembesüljünk önmagunkkal.

Az installáció középpontja a megújulás és a megtisztulás állandó keresésének szíve, amelyet ebben a pillanatban a kereszt, a vallás egyik legerősebb szimbóluma képvisel”.

Arról is hallhattunk, hogy az egyetemes özönvíz egy feltételezett globális özönvíz történetét meséli el, amelyről több ősi kultúrák ősi szövegei is beszámolnak, azt gyakran isteni büntetésként mutatva be. Célul tűzve ki a világ megtisztítását a gonosztól, s előkészítve a Földet az újjászületésre és örökségként átadva azt az igazaknak és a hívőknek. Például a Genezis könyvében szereplő zsidó-keresztény hagyományban Noé az, aki megmenti családját és a katasztrófa túlélésére kiválasztott állatpárokat.

Most van az, ahol a művész Noé módjára lehetőséget ad nekünk, hogy beszálljunk a bárkájába, de nem előbb, minthogy erőteljes reflexióval rázzon meg bennünket a földi átkelésünkről”

– vont párhuzamot Noé és az alkotó között. Ez utóbbi képsorozata valójában a saját emlékeinek labirintusa, a szocialista Románia társadalmi kontextusának erős érzelmi töltetével. “A mindennapi élet tárgyai, a városi tájak és a téli erdők nosztalgikus történeteket suttognak, amelyek a művész legbensőségesebb álmainak és emlékeinek ködös atmoszférájába repítenek bennünket.”

Az alkotó ironikus és provokatív játékának nagyszerű referenciái a New Paradise Project, a Tetris és Az utolsó vacsora című festmény, amelyek kifinomult fekete humorral vannak megtöltve.

Hasonlóképpen Andrej Tarkovszkij Az áldozat című drámafilmjéhez, amelyben egy középkorú értelmiségi próbál tárgyalni Istennel azért, hogy megakadályozza a közelgő nukleáris holokausztot. E képek többnyire a mindennapi élet látszólagos ábrázolásai, melyek között erőteljes filozófiai diskurzus húzódik meg, s a hétköznapokból kiindulva, elgondolkodtatásra és jelenkorunk társadalmi, politikai kritikájára invitál bennünket.

A kiállítás főfalon helyet kapott emblematikus remekműve a francia romantikus művész, Eugéne Delacroix A szabadság vezeti a népet című festményére utal, amelyen a Szabadság a Milói Vénuszra vagy a szamothrakéi győzelemre emlékeztető, gyönyörű nőként jelenik meg.

Jobb kezében Franciaország zászlaját, baljában pedig egy puskát tart. Herman Levente festményén azonban a nő jobb keze megcsonkítva látható, mégis nagy erővel tartja a békét követelő, fehér zászló rúdját. bal kezét pedig egy felsőbbrendű alak tartja, aki határozottan kíséri és megvilágítja őt a közelgő háború katasztrofális forgatókönyvében.

A nagy mesteri tudással megáldott alkotó méretes művei olyan hiteles szcenográfiák, amelyeket komor hangulat ural, és erőteljes érzelmi töltéssel bírnak. A látogatókat csalogatva egy sajátos élmény átélésére: lépjünk be a művész szívébe, amely az érzések és emlékek labirintusa.

Az állandó víz hangja pedig olyan mantra, amely segít belépni a Földanya méhébe, és újra megtalálni önmagunkat a legtisztább tudatállapotunkban.

Herman Levente bárkája a közelgő pusztulással szemben önmagunk újrakonfigurálásának lehetőségét tárja elénk. Kik vagyunk, honnan jövünk és hová tartunk, hogyan népesítenénk be a Földet, ha mi lennénk azok, akiket kiválasztottak az emberiség újra feltalálására – mindez csak néhány a kérdések közül, amelyekkel a művész szembesít minket a Vízözön című kiállításán, a vízben… Most vagy soha, és aki itt találja magát, az szálljon be a bárkába!” – zárult az ismertetés azzal, hogy Herman Levente egy kulccsal jelképesen kinyitotta a “bárka ajtaját”, a jelenlevők pedig szabadon eldönthették, hogy abba be akarnak-e szállni, vagy inkább a pusztulás – önpusztítás útján maradnak.