CSÉMY Olivér műépítész gondolatai az ATELIER művészeti folyóirat 2011/2-es számában jelentek meg, de ma is időszerűek, ezért javasoljuk az újraközlését.
Az ATELIER művészeti folyóirat főszerkesztője, Kopócs Tibor nemrég arra kért, hogy írjak a folyóirat számára egy összefoglaló előszót, melyben kifejteném, miként vélekedek a kortárs építészet helyzetéről. Rögtön azon kezdtem tépelődni, vajon hogyan tudnám a lehető legpontosabban megfogalmazni a gondolataimat?!
Kaotikus világunkban, a társadalmi forrongások és válságok idején, az építészet is keresi saját megfejtéseit, új lehetőségeit. Hogyan fogalmazódik ez meg nemzetközi szinten? Az általános, ’mindennapi építészet’ az önfenntarthatóság,az energiatudatosság és az újrafelhasználhatóság alapvető irányelveit próbálja követni, míg a politikai és turisztikai építészet, az ’ikon’-jellegű alkotások útján kísérli meg saját régiójának klasszikus architektúráját gazdagítani.
Mi, közép-európaiak, még nem nőttünk fel az említett lehetőségek egyikéhez sem. Egyelőre csak bizonytalanul és bátortalanul keresgéljük a helyünket, és ezt a folyamatot a politikai kulturálatlanság, a demokrácia mindennapos problémai, az identitászavar és a hovatartozási kérdések csak akadályozzák. A gazdag Európa látszólag magához engedett ugyan, valójában csak gazdasági lehetőségként társult velünk. Valódi segítség helyett még jobban összekuszálta a már meglévő gondokat. A régió politikai elitje pedig – saját kapzsi szándékaitól vezérelve – bármiféle tartás nélkül kiszolgálta ezt a hatalmat. Elég lenne a történelmet akár csak egy kicsit is megkaparni a felszínen, máris világosan kiderülne, ugyan miből is alakult ki ez a nagy gazdagság, illetve hogy mi a valódi oka ennek a fennhangon történő kommunikációnak. Tőkéjük nem volt más, mint agresszív gyarmatosító hódításokból összeverbuvált vagyon, melyet további piachódítással, bankpolitikával erkölcstelenül tovább gyarapítottak, és ez így folyik a mai napig. Az általunk megválasztott demokratikus elit pedig – ennek a folyamatnak behódolva – lemond minden nemzeti és kulturális örökségről.
Ilyen kusza állapotok között kell írnom az építészetről. Köztudott, hogy nem vagyunk könnyű helyzetben. Mecénásaink a kultúrát – bele értve az építészetet is – szimpla pénzügyi tranzakcióként kezelik. Jellegzetes vonásuk mindent a pillanatnyi piaci helyzetnek alárendelni, s így a fő irányt meghatározó mutatók a négyzetméterenként ráfordított költség, illetve a négyzetméter/nyereség hányadosai lesznek. A társadalmi értékek, a becsület és a megbecsülés, valamint a hosszú távú, erkölcsös gondolkodás ennek következtében egyre inkább a háttérbe szorul. A haszonleső szemléletek egyaránt rátelepszenek az irodalomra, a képzőművészetre és a zenére is, a politikai nagyhatalmak örök hűbérese, a média pedig szünet nélkül és rendületlenül butítja a tömegeket. Az igénytelenséggel szolgálják ki nézőiket. A többség pedig ezt ellenállás nélkül befogadja.
Mit? A nagy semmit! Akarva-akaratlan a trendekkel mindig szembeforduló művész (Andy Warhol legendás szavai jutnak eszembe: öt percre bárki lehet…), azaz néhány éven belül akár mindenki sorra kerülhet.
Visszatérve a témánkhoz; a kortárs építészet sem képez kivételt az előbb felsorolt veszélyek alól. Itt is egy állandó identitáskeresési folyamatban vagyunk. Sajnos, manapság erre a művészeti ágra is a kulturálatlanság a jellemző. A nyugati ízlésvilágot utánozva sorra születnek a rossz ízlésről tanúskodó „minimalistának” hazudott épületek, lelketlen tervek valósulnak meg és realizálódnak a majd bennük dolgozó vagy lakó lelketlen emberek számára. Az építkezési vállalkozók hangzatos, ám semmitmondó reklámszlogenekkel operálnak, divatos hülyeségekkel befolyásolják a leendő vásárlókat, akik szinte gondolkodás nélkül megvásárolják a terméket, nehogy lemaradjanak a kulturálatlanság egyik éppen aktuális állomásáról (és nehogy a szomszédok megelőzzék őket).
Városaink és falvaink unalmas, jellegtelen és – a szó legrosszabb értelmében – kozmopolita gócokká válnak. Ha ilyen kimerítő és káros környezet vesz körül bennünket, előjönnek a civilizációs betegségek: fejfájás, idegkimerültség, stressz, allergiák, depresszió, autoimmun kórok. Mindenki valami nyavalyával kell, hogy megküzdjön, és ezzel csak a gyors enyhülést és bódulást ígérő gyógyszergyárak járnak jól.
Ébredjünk fel, EMBEREK!
Társadalmunk kicsinyes politikai manőverezései és az ezzel járó úrhatnám stílus, a mások elnyomására való törekvés, a parancsolgatás és a mások kárára történő hatalmi érdekek kiépítése, mindezek az eszközök nem vezetnek sehova, mert nem így fogunk fejlődni. Településeink arculatát egészen finom, apró dolgokkal is lehetne gyógyítani. A helyi politikának mindenekelőtt tisztelnie kéne saját polgárait, a lakókat. Elöljáró példát kellene mutatni a helyes társadalmi és urbanisztikai döntésekkel. A városi és vidéki településvezetésnek pedig szorgosságban, tisztességben és udvariasságban kell bizonyítania, csak ezek után kérheti ugyanezt számon polgáraitól.
Mi ennek a módja az építészetben?
Mindenekelőtt széles platformra kell helyezni a társadalmi és politikai problémákat; megkérdezni az emberek véleményét, begyűjteni a tapasztalatokat. Ezeket az információkat okosan feldolgozva már el lehet kezdeni az építkezést. Az építésztársadalmat be kellene vonni a problémák megoldásába, az ehhez szükséges tervpályázatokat megfelelően kell menedzselni, a manapság olyannyira jellemző „lezsírozás” helyett. Egy egészséges társadalomban nem szabad kizárólag az éppen aktuális politikai hatalomhoz hűséges tervezőket helyezni előtérbe. A társadalmi fejlődés és felemelkedés csak akkor következhet be, ha a befektetett pénz arányában megfelelő minőségű munka jelenik meg. Ideértendő természetesen nemcsak a szellemi, hanem a fizikai munka is. Az igazságos versenyszellem pedig a minőséget kell, hogy kiemelje és támogassa. Egy efféle – ma még természetesen idealistának tűnő – rendszer eredményezheti az esztétikus, a helyi adottságokon alapuló, különböző karakterű, de minőségi megjelenésű épületegyüttesek megjelenését a városokban. Így a társadalommal és a környezettel összhangban az emberek is meg tudnak gyógyulni.
A világban uralkodó építészeti irányzatok és a megvalósult épületek nyilvánvalóan eszmei értékeket is hordoznak. Számunkra a feladat az, hogy ezekből tanuljunk, és a megfelelő mércét tisztelve alakítsuk ki saját arculatunkat, ezt pedig gazdagítsuk saját kreativitásunkkal, tudásunkkal. Mi élünk itt. Nálunk jobban senki nem ismeri, környezetünket, az itt élő emberek vágyait, gondolatait, igényeit. A feladatunk az, hogy munkásságunkkal példát mutassunk az embereknek: lehet az eddigieknél jobban, és talán egy kicsit másképpen építkezni. Amint megkapjuk a lehetőséget az effajta épületek megépítésére, melyek megfelelnek a ma és a holnap követelményeinek is, és nemcsak struktúrájukban progresszívek, hanem esztétikailag is nevelő hatással bírnak, a nagyérdemű azonnal megérti, hogy miért ennyire fontos egy jól átgondolt, minden szempontot figyelembe vevő építészeti koncepció.
A településeknek saját feltételeiket és adottságaikat figyelembe véve kell megalkotniuk személyes arculatukat. Nem csak történelmi emlékekről van szó. Természetesen a különböző projekteknek a helyszín geográfiai és geofizikai lehetőségeit is figyelembe kell venniük, és a lehető leghasznosabban eljárni a megvalósításnál. Fantasztikus lenne, ha ezerarcú városok és falvak meg- és újraépülésének szemtanúi lehetnénk, ha minden helységben egy helyi, sajátos urbanisztikai rend alakulna ki. A helybélieknek és a település látogatóinak is ez lenne üdvös, boldogabb és elégedettebb emberek jönnének szembe velünk az utcán.
Természetesen az említett szempontok mellett hangsúlyt kell tenni a tisztaságra, a közterek és a parkok, valamint más városbéli területek rendezettségére. Egyaránt fontos a közlekedési lehetőségeink ésszerűsítése és az információ esztétikai megjelenítése. Ezek fontos kritériumok, amikor egy város élhetőségéről beszélünk. Közismert, hogy évente rangsorolják a városokat az élhetőségük, biztonságuk és drágaságuk szempontjából. Objektív végeredmény persze nem születhet, de az említett kritériumokat szem előtt tartva azért egy viszonylag tanulságos áttekintést kapunk, mitől lehet és lesz jól élhető, lakható egy város.
Nekünk, építészeknek pedig nem feladatunk, hanem kötelességünk, hogy tudásunk legjavával feleljünk meg ezeknek a követelményeknek, mert lakóközösségeink csak így lehetnek elégedettek velünk.
Csémy Olivér építészmérnök
Csémy Olivér: ’Szerpentín’ című terve a komáromi Erzsébet szigetre