Az alábbiakban Novotny Tihamér művészettörténész kiállítást megnyitó szövege olvasható, mely elhangzott a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete (MAMSZE) tárlatának megnyitóján a lévai Reviczky Házban 2016. november 25-én.
Bevezetésképp engedtessék meg nekem egy személyes kitérő. Egykor hosszú éveken keresztül, ha a Duna másik oldalán meghúzódó (a nekünk elszakított) Path faluból (apánk paraszti alma materéből) éjszakánként néha felnéztünk a kristálytisztán ragyogó tejutas csillagos ég görbületére, forogni, vágtatni kezdett velünk és bennünk a világ örök és végeláthatatlan végtelenje. S a komáromi híd közepén mindig meg-megállva, ahányszor csak arra mentünk apánkkal, s anyánkkal, nagy ejtőernyőző nyálcsomókat eregettünk a mélyen alattunk futó hallgatag nagy vízbe, mert ott már mi is megéreztük és megértettük az expresszionista költő, Gottfried Benn jóval később olvasott sorait: „élni annyi, mint hidat verni, elmúló áramok fölé”. S ha nyaranta nem mehettünk át e hídon a pathi nagypapánkhoz és nagyanyánkhoz, mert a szeszélyes diktátumok ezt így kívánták, így akarták, és így rendelték el, akkor vasárnaponként a dunaalmási széles folyam tükrébe gázolva, az elnyúló hullámok és a csendes habok fölé hajolva kiáltottuk át a másik oldalra, a túlsó partra: „a Pálinkás Mária ott van-é?” Mert ott még a mángorlókezű mosónők is tisztában voltak azzal, amit Benn üzent a Világnak, bár sohasem olvasták (olvashatták) őt, se fordításban, se eredetiben.
Szóval „élni annyi, mint hidat verni, elmúló áramok fölé” – nekem legelőször ez jutott eszembe, amikor a révkomáromi székhelyű Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesületének identitását, vagyis céljait és funkcióit, illetve értékeit és önmeghatározási kísérleteit kezdtem el vizsgálni. Mert az ő esetükben is kétségtelenül erről van szó! Ugyanis, ha az értelmező analizátor veszi a fáradságot, és pontos időrendben végigböngészi a Miglinczi Éva által szerkesztett világhálós egyesületi honlapot, akkor ezekkel az ismétlődő kulcsmotívumokkal találkozik. A MAMSZE oldala tehát egyrészt rendkívül informatív, korrekt, pontos adatokkal és becsületes eseménytörténettel rendelkezik, másrészt érezni a megszólalásokból, hogy fokról-fokra kristályosodtak ki a 2014-ben megújított, vagy inkább újjáalakított Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága nézetei. De talán az sem lehet véletlen, hogy a honlap sajtó rovatának eddig felkerült 14 tartalma közül az első éppen az univerzális érdeklődésű és tehetségű „reneszánsz ember”, Kopócs Tibor képzőművész 2014–15-ös esztergomi tárlatával foglalkozik, aki nemcsak minden bizonnyal, hanem valóságos értelemben is a hamvaiból föltámasztott szervezet spiritusz rektora – hiszen munkálkodásai, és szerepvállalásai által mesteri módon fonódik össze és épül egymásra az Atelier művészeti folyóirat, a Limes Galéria és a MAMSZE tevékenysége. Ám térjünk vissza az újjászületés problémájára.
A nevezett honlap harmadik témája a MAMSZE Limes Galériában megrendezett JELEN-LÉT című kiállítását és az ezzel összefüggő régi szervezet megifjításának körülményeit tárgyalja Miglinczi Éva művészeti író, menedzser és designer megfogalmazásában. Ebből világosan kiderül, hogy a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága 40 alkotóval 1990-ben alakult és 2015 nyarán 26 művésszel demonstrálta a régi-új szervezet színrelépését. S itt most érdemes idéznünk néhány sort az említett tatabányai illetőségű szerző írásából (aki egyébként szintén MAMSZE-tag): az alapítók szándéka „az volt, hogy a Csehszlovákiában, majd 1993-tól Szlovákiában élő, magukat magyarnak valló alkotóművészek egy egységes, legálisan működő szervezetben tevékenykedhessenek. A társulás célja elsősorban a felvidéki magyar képzőművészeti kultúra hagyományainak ápolása, fenntartása volt, ami mintegy tíz évig sikeresen működött is. Az idő múlásával azonban megváltozott az ország társadalmi-gazdasági struktúrája, de főleg a kultúra mecenatúrája, ami kihatott a művészek lelkesedésére, munkájára is. Húsz év után a társaság szellemileg kiüresedett, a vezetősége magára maradt. Azonban mintegy tizenöt felvidéki magyar alkotóművész továbbra is fontosnak tartotta a felvidéki kortárs magyar képzőművészeti kultúra megőrzését és folytatását, ezért újjászervezték az egyesületet, és 2014. július 5-én megválasztották az új vezetőséget Kopócs Tibor festőművész elnökletével. Az új egyesület jelenleg 29 taggal működik, és aktívan tevékenykedik.”
Nagyon lényeges és figyelemreméltó, mondhatni metaforikus értelmű a MAMSZE Két határon túl című, azon kiállítási programja, amely az anyaországon átívelő magyar-magyar kisebbségi művészeti és sorsközösségi kapcsolatokat célozta meg. Mégpedig azért metaforikus értelmű, mert példának okáért egy felvidéki magyar – a délvidéki magyarral csak úgy találkozhat, ha két határon kel át. Tudniillik 2015 nyarán 28 vajdasági művészt fogadtak a Limes Galériában, ősszel pedig 26 MAMSZE-tag állíthatott ki Zentán, majd Szabadkán. Már maga a szervezés és a lebonyolítás is példaértékű volt, hiszen a MAMSZE kuratóriumi tagságán túl sikerült bevonni a munkába két meghívott hozzáértő elméleti szakembert (Wehner Tibort és Miglinczi Évát), valamint a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetet is. Wehner Tibor művészettörténész zentai megnyitószövegében az egyesület sajátosságait kutatva a globalizáció szükségszerű következményeire, a modern kifejezési módok elterjedésére, valamint az azokat ötvöző-szintetizáló törekvésekre hívta fel a figyelmet. Az egyéni stílusai által igen változatos és heterogén összetételű csoport közös jegyét pedig az „emlékszerűségben”, „a valóságidézés foszlékonyságában” és „tünékenységben”, illetve „a dolgok megragadásának és felmutatásának eltökélt szándékában” vélte felfedezni. S a festők, grafikusok, szobrászok életérzésével ellentétben igen józanul látja meg, hogy „a konkrétumok, a szigorú tárgyszerűségek, a határozott koncepciók világának megnyilvánulását az építészek jelenléte és fellépése garantálja: egyéni arculatú, fantáziadús, megvalósult és még csak tervekben létező produkciók dokumentációja a szlovákiai magyar tervezők európai rangú építészeti munkásságáról adnak hírt”.
A felvidéki magyar alkotók Szabadkán rendezett második tárlatán a hirtelen valósággá váló migrációs kérdés új felismerésekre, önmeghatározásra és árnyaltabb célmegjelölésekre sarkalta az egyesület tagságát. A napnál is világosabbá vált, hogy felértékelődött a nemzeti összetartozás, az együttlétezés jelentősége. Miglinczi Éva valóságos „kultúrszociológiai” eseményről beszélt a cserekiállítás kapcsán, ahol a kisebbségben élők szokásrendszerei, társadalmi érintkezési együttállásai, hasonló problémái megerősítő jelleggel találkoztak egymással.
Ebben a veszélyeztetett korban természetesen megnő a hely szellemének fontossága is, mert a kisebbségi létnek, sorsnak, szűkebb élettérnek, környezetnek a feltárása és megértése, valamint a nagy egészbe történő emelése nemcsak az írók, történészek, néprajztudósok és politikusok dolga, de a művészeké is, kinek-kinek a maga egyéni vérmérséklete és szellemi programja szerint. A képző- és iparművészek, illetve az építészek természetes igényévé vált felülemelkedni a tömegkultúra jelenségein, betekintést nyerni a makro és mikro társadalom világában zajló folyamatokra.
A MAMSZE alkotóinak körében tehát egyrészt erőteljesen jelen van a magyar kultúra és hitvilág, a népművészet, a szakrális magyarságkép és magyarságmítoszok motívumainak ismétlő, őrző és feltáró jellegű, valamint mai helyzetbe történő átültetésének és aktualizálásának a programja: úgyis mint nemzetben való gondolkodás, úgyis mint nemzettudat, s úgyis mint allegorikus-misztikus téma-, gondolat- és érzésvilág. Másrészt megtaláljuk a személyes kézjegyek, „a logika bilincsét lerázó” szubjektív művek, a gesztusok, a sejtelmes és sokat sejtető formátlanságokba öltöző magánmitológiák, de a dekorativitás, s a naiv szemléleti formák univerzumait is.
Tehát a MAMSZE életében az új partnerkapcsolatok keresésének, az információáramlás és az innovációs folyamatok felkarolásának és cseréjének, valamint az önreklámozásnak, a „jelen-lét” igazolásának ügye: tiszta programnak, tudatos vállalásnak számít. Ezt igazolják a 2016-ban Dunaszerdahelyen, Pozsonyban, az Európai Parlamentben, Nagyváradon, majd itt, Léván megrendezett Polifónia szalon-sorozat kiállításai is. S ezt a csoport-attitűdöt erősíti a 19 éve működő Atelier folyóirat programja is, amely jobbára tematikus számaiban elsősorban a szlovákiai magyar képzőművészek munkásságával foglalkozik, de bemutatja a Szlovákiában élő kollégák életműveit, valamint beszámol minden jelentősebb országos eseményről, sőt, határon túli kitekintést is biztosít olvasói számára, s ezen felül kapcsolatokat épít magyarországi alkotókkal, elméleti szakemberekkel, illetve csoportokkal, mozgalmakkal.
Ugyanakkor az önmeghatározást, az önkép kialakítását, a célok finomítását, a művészeti kérdések tisztázását, az a MAMSZE által elindított Beszélgetések a kortárs művészetről című programsorozat is segíti, amelynek első diskurzusát a révkomáromi Európa-udvar Kárpátia kávéházának alagsori helyiségében tartották meg a szervezők, szintén 2016-ban. Ez a párbeszéd újfent felhívta a figyelmet a társadalmi, történelmi és kulturális gyökerek művészetben történő felmutatásának és megújításának, a hagyomány és korszerűség szétválaszthatatlanságának, a morális kontextusok, a személyes hitelesség, az erkölcsi és esztétikai értékrend kérdéseinek, a közösség megtartó és összetartó erejének fontosságára.
A MAMSZE megújulásának eddigi csúcspontját az Európai Parlament épületében Csáky Pál EP képviselő segédletével és közreműködésével megrendezett manifesztáció jelentette. Ezen a nyári eseményen tehát a Felvidék vizuális kultúráját az egyesület 16 tagjának reprezentatív kiállítása képviselte. Ez, a dallamművészetet is felvonultató majdnem összművészeti rendezvény sikeresen demonstrálta azt a tényt, hogy Szlovákiában nemcsak szlovákok, hanem magyarok is élnek.
A tárlat sikerének következményeként került megrendezésre Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetem aulájában bemutatott Felvidéki polifónia című kiállítás, amely ismét magyar-magyar találkozóvá vált. A rendezvény kapcsán teljesen tisztán és világosan fogalmazódtak meg újra az egyesület céljai. Sorolom ezeket: a szlovákiai magyar képzőművészet szellemi eredményeinek megőrzése és megújítása; egy olyan szuverén szervezet létrehozása, amelynek kétségbevonhatatlan értéke van a közvélemény előtt; a független társadalmi szerepvállalás fontossága; közösségépítés a határon túli magyar művészekkel és szervezeteikkel.
S ezek a célok megnyerően csengenek össze a Bethlen Gábor Alapítvány fejedelmi jelmondatával, mely szerint: „…mi minden erőt, ami a haza javára akar és tud lenni, nem eltiporni, hanem együvé fogni kívánunk”.
Ez a felvidéki polifónia, az önálló dallamvezetésű szólamokon alapuló vizuális többszólamúság tehát, nemcsak Szlovákiában és Európában, de elsősorban a magyar kultúrához – újra és mindig is ízesülve – szól szépen és méltó összecsengésben.
Ez a lévai kiállítás a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete 33 alkotójának, 33 alanyi dallamvezetésének, 33 szuverén szemléletű és stílusú művészének biztosít megnyilvánulási lehetőséget.
A kiállítás megtekinthető: 2016. december 13-ig.
