Ismerkedésem a felvidéki magyar művészekkel 1987-ben vette kezdetét, amikor szerzői estet tartottam az érsekújvári CSEMADOK pincéjében, majd rendszeres vendége lettem az ugyancsak ott indult multimediális fesztiváloknak. Sőt eszmei szerzője is voltam, tekintve, hogy a jelzett esztendőben felvetettem Juhász R. Józsefnek egy ilyen találkozó szükségességét, aki 88-ban be is indította a későbbiekben világhírűvé vált nemzetközi találkozót. Ezeken az éves rendezvényeken ismertem meg Németh Ilonát, majd a későbbiekben a határon túli alkotókat összefogó Magyar Képző- és Iparművészek Társasága rendezvényein Bartusz Györgyöt, Lipcsey Györgyöt és Kopócs Tibort, a művészettörténészekkel, Kubička Kucsera Klárával, Szabó Kingával és Hushegyi Gáborral egyetemben. A felvidéki kollégákkal valahogyan jobban szót tudtam érteni, mint az anyaországiakkal, hiszen belülről éltük meg a kisebbségi létet, jobban ismertük egymás hasonló gondjait, még akkor is, ha nem ugyanabban az országban éltünk.
Ezért most külön örömömre szolgál, amiért megkértek a felSZÍNvidék című jelen kiállítás megnyitására, amely a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete tagságának a műveiből ad ízelítőt, a közép-európai kitekintésű Art Limes művészeti folyóirat háttéri munkájának köszönhetően, a Magyar Festészet Napja alkalmából. A tatabányai székhelyű lap vállalta magára azt a nemes feladatot, hogy pásztázza a ma már javarészt szabadon átjárható régió magyar alkotóinak a tevékenységét.
A Nemzeti Színház kiállítóhelyeként funkcionáló Zikkurat Galéria szerkezeti elrendezésének szimbolikus jelentést adhatunk ezúttal a művészet okán is, figyelmen kívül hagyva ősi mintáinak vallási rendeltetését. Az építményen felfelé haladni olyan, mint az életben a fontos, minőségi dolgokat, a lényeget keresni. Mire a csúcsra érünk, mire emberként és alkotóként megformáljuk önmagunkat, annak a jutalma az lesz, hogy megpillanthatjuk a csillagokat, rátekinthetünk asztrális eredetünk tájaira. Felérni olyan, mint egy zarándokút az isteni forrásokhoz.
A Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesülete huszonkét tagját érte az a megtiszteltetés, hogy a Magyar Festészet Napja alkalmából bemutatkozzon ebben az új építésű egyedi szentélyben. Annak idején, az egyesület első bemutatkozásának apropóján Wehner Tibor hangsúlyozta, hogy egy sokfelé ágazó, sokrétű művészi szerveződésről beszélhetünk, amely nem valamely konkrét program vagy esztétikai csapásirány mentén jött létre, hanem tiszteletben tartva az egyéni poétikák autonómiáját, az individuális aurát. A most látható anyag ennél fogva ismét csak változatos gondolatiságot mutat, melyet lehetetlen egyetlen szálra felfűzni. A kiállítás jellegét a sokszínűség adja meg, visszautalva a rendezvény címére. A felSZÍNvidék a maga játékosságában értelmezendő: utal a művészek földrajzi eredetére, s egyben azt a színességet is hangsúlyozza, amit a csoportkép bemutat. „Új színeket keverünk”, írta Felvidék nagy szülötte, Kassák Lajos a Mesteremberek című poémájában, és ez a jelmondat ma is ugyanolyan érvényű, mint egy évszázada volt. Sőt, százszor érvényesebb, mivel az avantgárd mestere nem sejthette, hogy eljön az idő, amikor a színeket már nem csak a palettán fogják kikeverni a művészek, hanem a számítógépek grafikai programjaiban is lehetségessé válik mindez.
Ám ne távolodjunk el a festészettől, mert ezúttal annak a napját ünnepeljük. Jöhet bármilyen technológiai fejlesztés, a piktúra ősi művészete soha sem veszíti el erejét és életkedvét. De azok a rokon képzőművészeti ágazatok sem indulnak hanyatlásnak, melyeknek képviselői megtalálhatók a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesületében.
Éljen a magyar festészet napja, éljenek a magyar festőművészek!
Szombathy Bálint
Elhangzott a felSZÍNvidék című kiállítás megnyitóján, Zikkurat, Budapest, 2018. október 18.
Fotó: Czafrangó Szilvia
