Nem különc és nincsenek művészi allűrjei. Szerény, hétköznapi életet él, egyetlen fényűzés az életében apró műterme a komáromi Rozália-templom közelében. Húsz éve szerkesztője az Atelier művészeti folyóiratnak, jelenleg a Magyar Alkotó Művészek Szlovákiai Egyesületének (MAMSZE) elnöke. Grafikus- és festőművész, könyvillusztrátor, zománckészítő, de dolgozott díszlet- és jelmeztervezőként a Magyar Területi Színházban, és épületplasztikát is készített már élete során. Nyolcvan éve, amikor született, talán éppen így mosolygott a nap, mint most, amikor hozzá igyekszem…
Bár már két hónap is eltelt a jubileum óta, mégis a pénteken nyíló komáromi kiállítása adta beszélgetésünk apropóját. A lakótelepi műterme előtt vár, a szokásos kétpuszis üdvözlettel terelget a műtermébe. „Bezárom az ajtót, minden gond kívül marad, itt pedig csak azzal az angyallal viaskodom, aki a sorsomat is irányítja. Nekem ez elég” – mondja elégedetten. Ez az a birodalom, amelyen nem kell osztoznia senkivel, és ahol csak a maga ura lehet. Ahogy fogalmaz, itt csak ő határozza meg, hogy mikor nem takarít. Mosolyognom kell – gyakran van ez így, ha beszélgetünk. Furcsa iróniát érzek a mondatai mögött, karcos öngúnyt is néha.
Pont olyan most is, mint mindig. Papírokat rendez, mindent a helyére tesz. Ülőhellyel, saját sodrott cigarettával és kávéval kínál, ez utóbbi mindig van nála termoszban. A cigarettát tárcában tartja, ahogy illik. Na és persze az elmaradhatatlan, elsárgult szipka. Ettől olyan egészséges az ő dohányzása. Rágyújtunk, mert itt ezt is szabad. Kicsit feszeng, mert kérdezgetni fogom mindenféléről, ő pedig nem tartja magát sem túl érdekesnek, sem túl fontosnak ahhoz, hogy válaszolgasson. De mivel kedvel, megteszi értem – morogja. Én kínzom ezzel, mert olyanokat akarok megtudni, hogy hová helyezi magát és a művészetét ebben a világban, kész-e a leltár, most, hogy már több van mögötte, mint előtte, és vannak-e még tervei. Persze azt is szeretném, ha elárulná, milyen volt a gyermek Kopócs Tibor, és mire a legbüszkébb ennyi év távlatából.
Hol a helye a felvidéki képzőművészetnek?
Komolyan és összeszedetten válaszolgat, felelőssége teljes tudatában állítja, minden önteltség nélkül, teszi hozzá, hogy európai színvonalon is meg tudja jeleníteni a vásznon azt, amit szeretne. Elmagyarázza, hogy csupán dokumentumértékük van a huszadik századi művészeti kísérletezéseknek; szerinte mára bebizonyosodott, hogy a klasszikus művészet az időtálló.
Amikor a szlovákiai magyar képzőművészetről és arról kérdezem, annak helye van-e az egyetemes magyar művészetben, határozottan állítja: teljes mértékben. „Amikor újraszerveztük 2014-ben a Magyar Alkotó Művészek Egyesülete programját, sokan kételkedtek benne. Ma már elmondható, hogy a MAMSZE tagjaival reprezentatív kiállításokkal tudtunk bemutatkozni nem csak itthon, de Brüsszelben, Zentán, Szabadkán és Nagyváradon is. Magyarországi művészeti írók, mint Novotny Tihamér, Szakolczay Lajos, Wehner Tibor egyértelműen beillesztették alkotásainkat, a MAMSZE alkotásait a nagy magyar képzőművészeti kultúrába – ezt nem én mondom, ők mondják“ – jelenti ki.
Hiányzik a képzőművészetekkel foglalkozó magyar lap
Sajnálkozva teszi hozzá, hogy Szlovákiában nincs olyan magyar nyelvű lap, amely a képzőművészeti kultúrát tartaná elsődlegesen fontosnak, és amely azt értékelné – állítja ezt az Atelier művészeti folyóirat alapító főszerkesztőjeként. Amikor erre is rákérdezek, úgy fogalmaz, az Ateliert nem művészetirányító, hanem ismeretterjesztő szándékkal hozták létre. „Az idei negyedik számmal most jelentkeztem utoljára, én ezzel elbúcsúzom a tisztelt olvasóktól. A lap nem szűnik meg, de átveszi a kiadását az egyesületünk, a MAMSZE“ – hozzátéve, jövőre lejár a négyéves mandátuma az egyesület elnökeként. „Nem szeretnék újraindulni, sok tehetséges, rátermett fiatal van, aki átvehetné a helyem” – teljesen szenvtelenül jelenti be döntését. Akkor mégis kész a leltár? – kérdezek rá. Most már kicsit bosszúsan szív bele a cigarettájába. „Eszembe sem jut. Nem ez a gondom, köszönöm, jól érzem magam! Teszem a dolgomat, amit a napok hordaléka összehoz” – mondja, aztán elneveti magát.
A nők Kopócs életében
Most én feszengek, mert a falon ugyan kevés festmény lóg, de azokról nem tudom levenni a szemem: dús keblű nők incselkednek a képekről, vaskos combjukat szorosra zárva. Adódik a kérdés, miért ez a sok bujaság, ez a sok szemérmetlen fehérnép a képein? Felnevet, és nagyon komolyan kioktat: ez az erotika. Nélküle pedig nincs nő, nincs férfi, nincs élet. Kérem, hogy beszéljen még a nőkről. Bölcsen a családjával kezdi. Az édesanyjával, a három húgával, két feleségével, három lányával. A képet csak az unokák színesítik: a három lány mellett három fiúunokával is dicsekszik. Rajongás, tisztelet, ragaszkodás érződik ki szavaiból, ahogy a szeretett nőkről beszél. Újabb feladat elé állítom: megkérem, jellemezze általánosságban a vásznain megjelenő nőket, csupán három szóban. Meglepődöm, mert nem ezt a három jelzőt vártam a kalapos, pucér, kacér hölgyeket illetően: anyaság, szeretet, jövő. Tekintetem újra a ledér hölgyre tapad a falon, és nem tudom megcáfolni az elhangzottakat.
Gyermekként a háborúban
Türelmes velem. Gyermekkoráról, a háborúról faggatom. Belém fagy a szó, ahogy mesél a negyvenes évek első feléről: felsejlik egy falusi gézengúz a világítóbombák árnyékában, csupa játék, kacagás az élete… „A háború alatt jól éreztem magam, nem éreztem a súlyát a Sztálin-gyertyáknak, a háborúnak. Falun laktunk, először a németek kvártélyozták be magukat az udvarunkba. Főztek, nekem is adtak belőle, finom volt, ráadásul kaptam egy olyan kanalat, amelybe belecsukódik a villa“ – idézi fel az emlékeit, hozzátéve, örült a különleges ajándéknak . „A háború folytatódott. Udvarunkban az istálló mögött állt a szín. Egy nyáron ebben a színben állt egy nagy teherautó, ponyvával letakarva. Mi, csintalan gyerekek a faluból, felmásztunk és felhajtottuk a ponyvát. Telis-tele volt halottal, egymásra hányva” – meséli az élményt, amely egész életében elkíséri. „Nevelőapám a bombázások idején a kert végében ásott egy gödröt, amit szalmával béleltek ki, ott vészeltük át a bombázásokat. De én játékként fogtam fel” – emlékszik vissza még most is kisfiús mosollyal.
Ott jött helyre az én lelkem
Az alapiskolai tanulmányait szlovákul kezdte, mert nem lehetett magyarul tanulni akkor Csehszlovákiában. Elkerült Pozsonyba, tehetséges fiatalként grafikát tanult az iparművészeti szakközépiskolában, de saját bevallása szerint nagyon sok gondja adódott abból, hogy nem tudott jól szlovákul. Volt olyan tanára is, aki folyamatosan megalázta emiatt a kamaszodó fiút osztálytársai előtt. „Amikor lehetőségem nyílt rá, átiratkoztam a magyar nyelvű pedagógia szakos gimnáziumba, ahol kitűnőre érettségiztem 1957-ben. Ott jött helyre a lelkem” – ezt egy apró sóhajjal nyomatékosítja. Tíz év múlva diplomát szerez az Eperjesi Egyetem Bölcsészkarán. Ahogy beszélgetünk, kiderül, nagyjából tízéves szakaszokra lehet felosztani az életét: munka az Új Ifjúságnál, a Madách Könyvkiadónál, a Magyar Területi Színháznál, a Gútai Magán Szakközépiskolában és még további közéleti tevékenységek. „Elégedett vagyok. Nem tudok olyat mondani, amire vágytam, de nem kaptam meg. Ez talán annak is köszönhető, hogy mindig a valóság talaján álltam, a sorsom úgy hozta, hogy ne tápláljak hiú ábrándokat” – összegzi az élettapasztalatait.
Szemben önmagammal
Ezzel a címmel nyílik pénteken a komáromi Limes Galériában egy nagy kiállítása. Kérdezem hát, miért kapta ezt a címet a kiállítás? „Ez egy festményem címe. A kép egy szimbólum, akár az életem szimbóluma, mert mióta az eszemet tudom, mindig is szemben voltam önmagammal” – fogalmaz. Minden keserűség nélkül hozzáteszi: „Magamra maradva kellett döntéseket hoznom az életem során. Jót, rosszat, de mindig magammal szemben kellett megtalálnom azt a pontot, hogy megmaradjak”. Délelőtti utolsó közös cigarettánkat szívva elárulja, hogy sosem hagyta magát sodródni az élet árjában. Döntéseit az egyediségre való törekvés határozta meg. „A szellemi tevékenységem fölött a mai napig én döntök” – súgta a kétpuszis elköszönés közben.
Felvidék.ma/Szalai Erika
Galéria fotók: Miglinczi Éva
