Egy kiállítás, legyen az nagyobb vagy kisebb, egyaránt ünnepi alkalom. Egyszeri és megismételhetetlen.
Kopócs Tibor művészi kiteljesedésének ívét, s azt, hogy honnan indult és hová jutott el napjainkra, leginkább munkásságának teljes ismeretében figyelhetnénk meg, ugyanis sokrétű életműve különböző művészettörténeti, irodalmi és kultúrtörténeti jelentések mentén szerveződik. Az esztergomi Tár-lak Szalon tematikus kiállításán felsorakoztatott művek mégis képet adnak gondolkodásmódjáról, jellegzetes karakteréről. Témafelvetései néha zavarba hozzák a képszemlélőket. Művei – legyenek azok táblaképek, tűzzománcok, rézkarcok, grafikák, akvarellek, avagy linometszetek – érzelmes szenvedélyükkel hatnak. Ironikus és önelemzéssel teli szimbólumrendszerében a képek érzelmi érintettségének drámája szinte beszippantja a képnézőket, egyúttal kívülállóvá is teszi őket, ha nem ismerik fel a gazdag kódrendszer jelentését. A művész helyenként aktualizálja a jelenkor eseményeit, azokat történelmi és kultúrhistóriai összefüggés-rendszerekbe transzponálja. Munkái azért is érdekesek, mert az évek folyamán egyre gazdagodó életmű darabjainak képalkotásában tetten érhetőek élettapasztalatai, vágyai, élményei, melyeket egyfajta mitológiai rendszerbe sző, s így azok új esztétikai dimenziót nyernek. Konkrét és elvont elemek váltakozása, a rideg lezárások és a hevült túláradások jellemzik műveit. 
Fájdalmasan keserű küzdelmek, szélsőséges emocionális érzetek érhetők tetten. Nyugtalan, lobogó vitalitású alakjait és önarcképeit, s a nagy mítoszokat gyötrelmes és ironikus kifejezésmóddal örökíti meg. Robbanékony közép-európai temperamentuma egyfajta szakrális magyarságképet is felidéz a nézőkben. Az egyetemes értelmű szimbólumok bizonyossága, az emlékezés örömének és tragédiájának szarkasztikus megfogalmazása melegséget, személyességet sugároz. Izgalmas, egyedi vonásokkal, szimbólumokkal teli munkáinak gazdag formavariánsaiban több központi figurát figyelhetünk meg. Négy, rendszeresen visszatérő motívum jelenik meg alkotásaiban. A bika-bölény, a ló-táltos, a nő és a szárnyak. A bika, az erő és a férfiasság jelképe már a spanyolországi Altamira-barlang szikláin is megjelenik. Az őserőt felmutató, dinamikus, harcias, az emberhez viszonyítottan nagy és félelmetes állat már a korai Kopócs- művekben is megjelenik. „A csallóközi bika” (ez a festménye nem látható e kiállításon) sorozatban jelölte ki azt az irányvonalat, melyet a későbbiekben a képi sok-szólamúság szabad és mélyen személyes kifejezésmódjai ugyan átírtak, de az a karakteres, intenzív érzelmi feszültségű gondolkodásmód, s annak képi megjelenési formája az évek során mit sem változott. A bika, a táltos, a nő és a szárnyak, s ezek variánsai, a szárnyas ló, a szárnyas ember, a kozmikus és utópisztikus álmok archaikus elemei mellett képein egyfajta modernkori testi és lelki pucérkodás is megjelenik. A sokszínű festői kötőszövetet a zománcképeken is dinamikus és oldott előadásban lehet megtalálni. A téma formai és technikai bázisa ezeken a műveken lépten-nyomon tetten érhető. Néhol a szertelen indulati absztrakció, máshol a tárgyilagosan szelíd érzékiség irányába tereli figyelmünket. Fortyogó késztetések, indulatok helyett letisztult gesztusokat láttat, ám a belső nyugtalanság, hevület ott lappang a művekben. Dekoratív, drámai színkezeléssel sejtelmes víziókat hoz létre. 
Néhol gesztusszerű foltokat, lírai montázsokat geometrikus alakzatokkal ütközteti, ezzel a bennük rejlő szépség megragadására és a főtéma kiemelésére törekszik. Szuverén hangvételű, egyéni stílusjegyű képeinek kitárulkozó hangulatában, a visszatérő témák megunhatatlan mágikus megidézésében Kopócs látomásaival szembesülünk. A rá jellemző „álomrealizmus” éteri szférákba repíti a képnézőket. Gondosan árnyalt lírai groteszk, hagyományok és aktualitások egymással felelgetve, egymást erősítve jelennek meg a művekben. Az önmagához hűséges alkotó identitását erősítő rituálék gazdagítják a néha kaján, szarkasztikus felhangú, fokozott érzelmi és érzéki töltetű képeit. Humor és félelem, állandóság és változás, tudatos és ösztönös komponálása jól körülhatárolható azokban a témacsoportokban, melyeket műveiben megfogalmaz. Kopócs igyekszik ledobni magáról minden konvenciót, s a maga öntörvényű életfilozófiáját fogalmazza meg újra és újra alkotásaiban. Teszi mindezt könnyed szárnyalással, kellő önkontrollal, s így az egymásra rétegződő gondolatok differenciált egységgé tömörülnek képein. Néha azonban az elburjánzó formakomplexum, figura és tájmotívumok képírása elszabadul, s az érzelmi töltetű piktor dinamikus szellemi gáttörése olyan térzónákat alakít ki, ahol a robbanásszerű eszmék és formák elszabadulnak. Történetek lépnek ki az emlékezés ködéből, ám ezeket a művész úgy idézi fel, hogy a rítusok portfóliója ne sérüljön. Az emlékezet képpé alakul, s a lélek szintézisteremtő működése van jelen a képekben. A lélek mikrokozmoszának megfogalmazása olyan virtuális térzónákat jelöl ki, ahol az idő megátalkodott órája ketyeg, ahol az idő maga a transzformáció. Ezzel azt sugallva, hogy legyenek a történések bármely időben, azok megfogalmazása, aktualizálása a misztikus csendbe burkolódzott múltban gyökerezik. Ezek az időbeli ugrások, a forma és az anyaghasználat váltakozása ad intimitást minden munkájának. Az ember szimbólumteremtő lény. A szimbólumképzés, akárcsak az eszközhasználat, az ember megkülönböztető jegye. Ma, mikor a néha érthetetlen piktogramok világában próbálunk eligazodni, akkor Kopócs 
Tibor visszanyúl a régebbi korok képes jelbeszédének gyökereihez. Átörökíti az archaikus gondolatokat, s azokat saját eszköztárával egyesítve a képes jelbeszéden keresztül meséli el történeteit. Ezen életregék üzenetét önmagára vonatkoztatja. A világban látott eseményekre, jelenségre úgy tekint, mint a gyermek, amikor a mesét hallgatja: úgy éli át azokat a mély emóciókat, mintha azok róla szólnának. A „Táltosménes” (1996/97) című triptichon e kiállítás legfontosabb műve. A zománckompozícióban egymásra reflektáló oldalak egységes mondanivalóvá teljesednek ki. Motívumrendszerének képterét kétoldalt bonyolultan kapcsolódó elemek és hangsúlyos figurák zárják le. A műben felsejlenek azok a kontextusok, melyek oly jellemzőek Kopócs alkotói attitűdjére. A kép középső elemében a ló a földi valóságot, míg a mitikus ló-alak, a szárnyas táltos a vágyakat, az elvágyódást a lélek szárnyalását szimbolizálja. A háttér finom karcolatában a csillagösvény-labirintusban megbúvó lovak az ősi szabadságvágyat érzékeltetik. A központi férfialak tétovaságát, a hogyan tovább motívumot (röghöz kötötten, vagy szárnyalva élni), erősíti a két oldalsó szárny tematikája. Baloldalon a büszkeség, a küzdelem, a hatalom, a csatározások, a harcok és az ellenállhatatlan férfierő emlékei szólítják meg, míg a jobboldalon a mitológiai szirének modern nőalakjai igyekeznek elbájolni a férfit. Lehetne akár ez egy mesének álcázott példabeszéd, egy zománcba égetett kékszakáll-történet. A férfi- nő örök harcát Tibor és feleségének Mártának apró portréja nyomatékosítja. De azt, hogy mi lesz a párviadal vége, már ránk, a képolvasók képzeletére bízza az alkotó. Áttekintve a kiállításon bemutatott tűzzománc és rézkarc-kollekciót, megállapíthatjuk, hogy a Kopócs művek befogadásának nehézsége abban rejlik, hogy a műalkotás rendszerint többet vagy kevesebbet közöl a befogadóval, mint azt a művész szándéka szeretné. Kopócs Tibor kiállítása a művész rejtett arcát próbálja felfedni. A válogatás jól érzékelteti ezt, és betekintést enged az alkotó lelkébe és álmaiba. Azokba az álmokba, melyek szinte mindahányunkban bennünk szunnyadnak, csak mi nem merjük tovább álmodni azokat.
Miglinczi Éva
